Arad

Ha az olvasó abban reménykedik, hogy e jegyzetet elolvasva tudni fogja, mi lesz az aradi szabadságszobor sorsa, az nagyon téved; mert aminthogy nem tudjuk, mi lesz a státustörvény, a családtámogatás, a magyar igazolvány sorsa, úgy nem ismerjük az aradi szoborcsoport jövőjét sem.

Annyit tudunk, hogy 1890-ben Arad főterén a tizenhárom vértanú tábornok emlékére felállították a Zala György szobrászművész által készített emlékművet. I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya, az akkori Európa egyik nagyhatalmának uralkodója negyvenegy évvel az események után tudomásul vette, hogy országában az általa kivégeztetett tábornokoknak emlékművet állítanak a magyarok, emlékművet azoknak, akik fegyverrel a kézben harcoltak ellene, családja és birodalma ellen.

A király önérzetét nem sértette az emlékmű, a románokét igen, és 1925-ben a szoborcsoportot eltávolították a térről.

Naiv magyar politikusok már biztosra vették, hogy az idén, 2003-ban újraavatják az emlékművet. Az újraavatás ügyének már az elindítása sem volt szerencsés, mert nem a régi helyre, hanem egy távolabbi térre tervezték. Hiba volt ebbe belemenni, hisz ez nemcsak a romániai magyarság ügye, az aradi tizenhárom vértanú az összmagyarság szellemi-lelki tulajdona.

A román nacionalisták azt hozzák fel kifogásul az újraavatás ellen, hogy az 1848-as forradalom alatt a románok a barikád másik oldalán álltak. Átlátszó kifogás, mert hát ugye, vajon Ferenc József a barikád melyik oldalán állt annak idején; vagy a barikád, illetve a lövészárok melyik oldalán álltak a magyar katonák a Don-kanyarnál orosz földön, ahol ma már a magyar katonatemető előtt áll az elesetteknek épített hatalmas emlékmű, és nem sérti az oroszok önérzetét.

Most a román és a magyar kormány valamiféle megbékélésparkról beszél. Hamis út, mert ha van megbékélés, akkor nincs emlékműügy, a megbékélés nem parkok és deklarációk kérdése, és nem is azon múlik, hogy a történelem egy bizonyos pillanatában ki-ki a barikád melyik oldalán áll. A kérdés az, hogy most hol áll az ország, a nemzet, vagy akár az egyén, aki a megbékélésről beszél. Most nincsenek barikádok, lövészárkok, és mégis két oldalra lehet állni; az egyik oldal az igazság oldala, a másik oldal a történelemhamisítás, az ámítás és önámítás oldala, és a román nacionalisták ezen az oldalon állnak.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, mikor lesz román–magyar megbékélés, a válaszom az lenne, hogy soha. Megbékélés csak egyenlő felek között lehetséges, a megbékélés alapfeltétele, hogy azt mind a két fél akarja, illetve mindkét fél érdeke kell, hogy legyen az ellentétek rendezése. Sajnos, mire ez az idő eljön, az egész okafogyottá válik, már nem lesz sem értelme, sem haszna a megbékélésnek.

A történelmi eseményeket visszacsinálni nem lehet, de az igazságot kimondani lehet és kell. Viszont tudomásul kell vennünk, hogy az utódállamok nem hajlandók elismerni, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalan, a magyarságot csonkító, a világot egy újabb világháborúba sodró megállapodás volt, és erről szól az aradi szoborügy.

Mindenesetre a vértanú tábornokokhoz méltatlan ünneplés lesz október 6-án Aradon. Annyi vigaszunk lehet, hogy az aradi vértanúk szelleme él, munkálkodik a nemzet javára, és vannak, akik ma is félnek tőle.

Tithli