Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,

ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd

és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,

ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon

még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd

és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,

s évmilliókig nem lesz sugarad.

Mindössze tizenkét sor ez a költemény, de egész életünk és létezésünk értelmét össze tudja foglalni egyetlen jelképes gondolatban. Abban, hogy a fénygyűjtés maga az életöröm. Az a tettünk, hogy csodaként tekintünk emberlétünkre és erre a teremtett világra. Mert mást nem is tehetünk, csak megértjük azt, amit már az emberiség legősibb művének hőse, Gilgames is kimondott, hogy az ember sorsa a halál, de életünk, evilági tetteink révén halhatatlanná tehetjük önmagunkat.

És milyen otthonos költői képek segítségével teszi szem­léletessé a költő, Áprily Lajos a fénygyűjtést, az élet értelmét. Milyen jóleső érzés találkozni a csűr-szélesre kitáruló lélekkel, a kéve-számra összegyűjtött napsugárral. Ez mind a készletezést is, a gyűjtést is felidézi, a tartalékolást szűkösebb időkre. Mert előbb-utóbb majd úgyis „szűkre fogja szemhatár-körünket” a közelítő köd, ez a jelképes homály, amely a bőség, a fény elmúlását is jelzi. S amint az emberi élet is, a születés is a fényre jövetellel kezdődik s a ködön át a sötétbe boruló vég felé tart, úgy érzékelteti ezt az utat maga a költemény is. A „fényesebb mennytől” az éjig visz e vers. Ám a legutolsó sora hiába szól beláthatatlanul nagy időről, évmilliókról, ebben mégis azt kívánjuk látni, hogy az az eljövendő sötét is egyszer újra fénybe fordul...

Penckófer János