Nadányi Zoltán, Újévi köszöntõ

Még negyvenöt naptári év –

és akkor kétezer.

Te még megéred, angyalom,

még odaérkezel,

de akkorára már, bizony,

öreganyó leszel.

Szerencse, hogy nem szaporán

számolsz negyvenötig,

csak évenként eggyel tovább –

így is elég rövid

az idõ, rettentõ rövid,

év év után szökik.

És ez a pár év, angyalom:

az élet. De ne félj.

Pár év, de sok-sok pillanat,

több mint fán a levél.

És egy-egy pillanatba száz

esztendõ belefér.

Ezért most, Évám, angyalom,

az újév kezdetén

nem úgy köszöntlek, mint szokás,

hanem, ravasz legény,

boldog új pillanatokat

kívánok Neked én...

Könnyû ötlet ez a vers; egy találékony észrevétel rímbe és ritmusba szedése, de az élet megértésének az ösztönzõ ereje is benne rejlik. Az ötlet könnyûsége nem azt jelenti, hogy valami felületesség, olcsóság a lényege, hanem inkább annak belátása, hogy nincs módunkban semmiféle végsõ igazságot kimondani. Az élet értelmének a megfejtésétõl rendkívül távol vagyunk. Az idõ hiába alapul nagyon pontos számításokon, hiába halad változatlanul, az ember bizony ennek sem tudja maradéktalanul alávetni magát.

„Egy-egy pillanatba száz / esztendõ belefér” – mondja a költõ, hát ezért kíván Évájának boldog új pillanatokat, és nem boldog új éveket. Szeretet is, játék is ez, a „hosszú élet kívánása”, a felismerés lényege szerint nagyon találó és pontos. Sokszor egy pillanat alatt többet élünk, mint máskor bármennyi idõ alatt. És mindig csak pillanatokra emlékezik az ember, nem is igazán képes arra, hogy éveket egybelásson. Az pedig, hogy ezen versírás-elmélkedés óta eltelt az emlegetett negyvenöt év, sõt már a negyvennyolcadik is, vajon mihez képest eredmény? Eredmény egyáltalán?

Penckófer János