Salánk község földesurairól a családtörténet tükrében

A kicsiny Ugocsa vármegyében a XIII. sz. második felében és annak végén három nagy nemzetség egy-egy ága királyi adományként jutott birtokhoz. Délen a Káta nemzetség, a keleti és nyugati széleken a Hun-Pázmány nemzetség, az északi területen pedig a Gut-Keled nemzetség sárvármo­nos­tori ágából származó Tiba két fia: Miklós és Tiba 1295-ben szerzi meg Feketepatak földjét a már korábban települt ilyen faluval együtt.

Néhány évtized múlva öt falut telepít az utóbbi nemzetség: Salánk, két Komját és két Karaszló nevűt. Salánk község nevével először a pápai tizedjegyzékben találkozunk 1332–37-ben. Gyors fejlődésével az öt falu uradalmi központjává lett Salánk, és Tiba két fiának utódai kúriákat építettek itt maguknak. Miklós ágából származnak a rozsályi Kunok és a Gacsá­lyiak. A Tiba ágából lettek az Atyaiak, és ennek egyik alágát Salánky családnéven ismerjük, mivel itt laktak, innen nevezték magukat.

1414-ben a leleszi konvent bizonyítja, hogy Zsigmond király ítélete következtében Sa­lánky György (ki Jánosnak a fia) peres ügyében el akartak járni, de a bosnyák végeken támadt zendülés lecsillapítására Sa­lánky György is harcba indult, ezért Korjatovics Tódor, Munkács urával szembeni, a beregi erdőn támadt határvitás ügyét Szent András havának 8. napjára teszi át.

1462-ben Budán Mátyás király Atyai János magva­sza­kad­tával birtokát osztályos rokonságának, rozsályi Kun Jakab fiainak: Miklós, László, Kristóf, Jakab és Jánosnak adományozza. 1476-ban pedig Ga­csályi György és atyja, János, valamint egy másik György salánki birtokukat 2000 ft.-ért örök áron eladják az imént említett Kun Jakab fiainak. 1483-ban Dengeleghi Bernát elhaltával vagyonát szintén a Kunok öröklik.

Az 1509-ben készült első jobbágyösszeírásban több olyan családnevet találunk, kiknek utódai mindmáig élnek: Kész, Barta, Fazekas, Simon, Gál, Kun, Zsoldos, Fábián ma is a leggyakoribb nevek Salánkon.

1527-ben Ferdinánd király rozsályi Kun Jakabtól elkobozta salánki birtokát, és hívének, malomvízi Kenderessy Lászlónak adta, de a család hamarosan visszaszerezte a birtokot, sőt gyarapította is jószágát, mivel 1550-ben Gacsályi László elhaltával a vagyona szintén a Kunokra szállott.

Ettől kezdve Salánk földesurai kizárólagosan a rozsályi Kunok. Ebben az időben megy végbe az egyházközség reformációja, melynek e derék földesurak fő támogatói voltak.

1608. december 24-én 58 éves korában meghalt rozsályi Kun Gáspár, aki a birtokszerző Kun Jakab fiának, Kristófnak az unokája volt, s a salánki templomba temették el. Özvegye, Pelini Anna vezette az uradalmat, de csak egy ideig, mert 1616-ban a néhai férje másod-unoka­testvé­rének fia: rozsályi Kun László szatmári főispán zsoldosaival Salánkra rontott, s a kúriát elfoglalta és kirabolta. Azért háborodott fel a főispán, mivel megtudta, hogy a salánki birtok csaknem teljes egészében Kun Gáspár egyetlen élő gyermekére, Kun Annára – Bar­kóczy Lász­lónéra száll. A dulakodásban az özvegy megsebesült, és betegen leányához a Barkóczy-birtokra, Zemplén megyébe, Imregre ment. Itt, érezvén közeli halálát, végrendeletet készített. Részlet belőle: „Elsőbben is az én lelkem az én Istenemnek, az kitül vettem, visszaajánlom és adom, testemet penig az földnek, az ő anyjának. A nemzetes és vitézlő Barkóczy László uramot fiamot, és az én lányomat Kun Annát az Ő kegyelme házastársát arra kérvén, hogy az Ő kegyelmének Barkóczy László uramnak fiamnak, és Kun Annának, szerelmes leányomnak, az testemnek eltakarítására szorgalmatos gondviselések legyen, ugy, hogy az Úr-Isten lelkemet az testemből kiszólítván, testemet innet Imegrül Barkóczy László uram fiam házából, mikor mód­jok és alkalmatosságok lészen, az salánki udvarházamba, melyben az én szerelmes urammal harminchét esztendeig laktam, holta után is peniglen mind ez ideig bírtam és mostan is bírok, vigyenek, és az én szerelmes fiam Kun Gáspár felől, él-é, vagy megholt? bizonyos hírek érkeznek, és ha még él és az Úr-Isten meghozza, Barkóczy László uram és asszonyom Kun Anna és Kun Gáspár fiam együtt temessék az én testemet tisztességesen az salánki templomban. Mivelhogy penig­len az én szerelmes megholt jó emlékezetü uram az mely sirba temettetett, az igen szoros, ez okáért az hon két szerelmes gyermekem fekszik: azt az sirt bontsák fel, mely az térdeplő székem alatt azon templomban vagyon, és abba temessék testemet. Míg peniglen az testem az földnek szinén lészen, addig Barkóczy László uram fiam és Kun Anna leányom, hol egyik, hol másik, mellette legyenek testemnek...” Továbbá: „Vadnak Salánkon négy gabona – és egy zab asztagim és 34 hordó borom, azon aszta­gimnak egyikét és egy hordó boromat salánki egyház szükségére hagyom…”, „Gáspár pap fiának az előbbi igéretem szerint hagyom egy rókahát mezitelen subát, vagy ahelyett 25 forintot szám szerént, melyet adjon meg neki az én szerelmes fiam Bar­kóczy László…”

Ez a végrendelet, amely 1616. március 24-én kelt, szép példája a XVII. századi vallásos kegyesség megnyilvánulásának. Ugyanakkor az özvegynek az a vágya, hogy teste a salánki templomban pihenjen, nem teljesült. Még azon év tavaszán meghalt, leánya és veje a „nagy vizek” miatt nem tudták Salánkra szállítani, Imregen temették el.

Barkóczy László nem hagyta annyiban, hogy a reá szálló vagyont elrabolják, a leleszi konventet kérte fel igazságtételre. Amikor annak kiküldött embere, Sisa­nacz­ky Farkas Salánkon megjelent, a Borzsa folyón lévő malom molnára, András így vallott: „A malom fele az özvegyé volt, de mikor Kun László a salánki curiát elfoglalta, a malmot is elfoglalta, és jövedelmét szedi…”. A konvent embere látta Kun Lászlót a kúria ablakán kinézni, de sem Barkóczyt, sem őt az udvaron lévő fegyveres katonák a kapun be nem bocsátották, sőt az utcán is megtámadták őket. Ez az incidens 1616. július 22-én történt. Úgyhogy két Kun örökös osztozkodott a salánki birtokon.

1627-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem azt írja a leleszi konventnek: A beregiek és sa­lán­kiak között gyűlölséges veszekedések lévén egy Nagy­hosszu nevű erdő miatt s a jó szomszédság okáért Kun László fejedelmi tanácsos és szatmári főkapitány egyező akaratából elrendelte, hogy ezen erdőnek két része Bereghez, harmadrésze pedig Salánkhoz írassék örökösen. A konvent tehát alkalmas emberekkel járja fel az erdőt és csináljon örökös egyezséget a villongó felek között.” Ami meg is történt.

Kun László 1647-ben halt meg örökös nélkül, öccse, István pedig, mint a rozsályi Kunok utolsó férfitagja 1659-ben halt meg szintén örökös nélkül. Egyetlen nőtestvérük maradt: Kun Kata Tholdy Györgyné. Az előbb említett két bátyjának salánki részét ő örökli. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a szóban forgó Tholdy György egyenes ági leszármazottja az Arany János által ismert Toldinak.

De a Barkóczyak is megtartották a maguk részét. Szép kastélyt is épített Barkóczy László és Kun Anna unokája, Barkóczy György feleségével, Koháry Judittal szőlőbirtokukon a salánki hegy aljában. Ebben tanácskozott a Nagy­ságos Fejedelem 1711. február 11. és 18. között, és így lett a salánki kastély az utolsó kuruc országgyűlés színhelyévé.

1717 augusztusában az ide is betörő tatár sereg felgyújtotta ezt a kastélyt, melyből mára csak szép kő borospincéje maradt, no meg a Károlyi családnak a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratai között a kastély tervrajza.

A kuruc korszak végén, mint leányági örökös, leknei Sulyok Kata is igényt tart egy jussra, majd általa az Újhelyi család.

Az 1770-es évektől Károlyi Sándor után a Károlyiak Salánk földesurai. Ők építik 1831-ben a római katolikus kápolnát a Felvégen, a grófi egyszerű kőházak tőszomszédságában (a szovjet időben lebontották).

Még él a salánki öregek emlékezetében gróf Zelenszky Róbert mint salánki földesúr. Ő 1939-ben halt meg 89 éves korában. A felesége Károlyi Margit grófnő volt. Az utolsó földbirtokos az ő fiuk, lovag Zelenszky János, valamint annak felesége, Zay Klára volt.

A háború és a szovjet rendszer megszüntette a több mint hatszáz éves salánki uradalmat, de nem törölte el emlékét. E néhány soros visszatekintés emlékezés a szabadságharcra és arra, hogy ennek egyik fontos tanácskozóhelye éppen az én szülőfalum volt.

Józan Lajos
református lelkipásztor, Huszt