Magyar János: Mi még tartottuk a rendet

Rafajnaújfalu legidősebb lakója

2004. január 16., 09:00 , 157. szám

A beregszászi járási Ra­fajnaújfalu legidősebb lakója, Magyar János január 20-án ünnepli 90. születésnapját. János bácsinak mozgalmas élete volt, emlékszik a cseh, a magyar időkre, harcolt a II. világháborúban, volt lágeres hadifogoly. Mint mondja, az eltelt közel egy évszázad alatt sokat változott a világ, de még többet az emberek…

– 1914 januárjában születtem Kisbakosban, református családban. Édesapám Lónyai Gábor birtokán volt cseléd. Öt testvér között második gyermekként születtem. Bár még kicsi gyerek voltam, emlékszem, hogy 1919-ben bejöttek a románok és követelték, hogy adjuk elő a Lónyai Gábor puskáját. Hosszú szuronnyal végigszurkálták a ház agyagföldes padlóját, mégse lelték. A küszöböt meg átlépték, pedig az alatt volt a fegyver. Édesanyám minket, kicsinyeket a ház végében nőtt keserűlapu alá bújtatott, mert azt mondta a román katona, ha nem kerül elő a puska, mindenkit leölnek.

– Volt édesanyámnak egy nagy feszülete, amit a katolikusoktól kapott ajándékba. A kereszt lehetett vagy egy méter magas, és ha felhúzták, énekelt. Amikor a román tiszt meglátta, elkezdett szaporán keresztet vetni, és kizavarta a katonákat a házból. Még az éjszaka megjöttek a csehek, és mind lelőtték a menekülő románokat. A mi tanyánkon maradt a szekerük a sok összerabolt holmival együtt. A cseh légionista tiszt apámat bízta meg, hogy mindenkinek adja vissza, ami a sajátja.

– Később Bót­rágyra költöztünk, ott jár­tam iskolába. A szomszéd fiúval elindultunk az első osztályba, de az iskola helyett csak az egyik nagygazda szénakazláig jutottunk. Ez így ment vagy két hétig. Egyszer édesapám vacsora után végigkérdezte a gyerekeit, hogy ez milyen betű, az milyen betű. Persze én nem tudtam semmit. Másnap reggel mosdás, imádkozás, früstökölés, ételes tarisznya a nyakamba, és apámmal együtt mentünk iskolába, egyenesen a tanítónőhöz. Mondja édesapám, hogy a testvéreim már mind ismerik a betűt, én meg még egyet se. A tanító rám nézett és azt mondta: „Azért nem ismeri János a betűt, mert most látom itt először”. No, kaptam is egy jókora pofont, és attól fogva az ebédszünet alatt is leckét tanultam. Később csak megbarátkoztam az iskolával, jártam hat elemit meg három ismétlőt a református iskolában.

– 1929-ben Rafajnára költöztünk, édesanyám idevaló volt, itt is akart meghalni. Élt is szegény 82 évet, édesapám 86-ot. A húgaim is nyolcvan év fölött hunytak el, de ennyit, mint én, nem élt meg senki a családban. Nagy megpróbáltatás nekem ez a kilencven esztendő.

– 1936-ban bevonultam katonának. Csak 1944-ben ment le rólam a katonamundér, amikor az oroszok elfogtak és lágerbe vittek, addig mindig katona voltam. Közben, igaz, voltam itthon, 1942-ben meg is nősültem. Akkoriban olyan sáros volt ez a falu, hogy a lakodalmas nép azt danolta: „Micsoda falu ez, de sáros, van-e benne szép lány, betyáros, ha nincs benne szép lány, betyáros, dőljön össze az egész város.” Amikor a magyarok bejöttek, akkor kezdtek el utat építeni. A házak tetejét szalma vagy nád fedte. Amikor megnősültem, lementem a kertbe, és igen nekibúsultam, hogy se munkám, se vagyonom. A szomszédban épp csépeltek, és a cimborám átkiáltott, hogy mi van veled, te fiú? Mondom, mi bajom, hát elhívott magához a gép mellé cséplőnek. Lett is aztán mindenünk.

– A háborúból se maradtam ki. Magyarországon voltam a fronton. Az oroszok a Sió melletti Harangbogár tanyán fogtak el, onnét vittek Temesvárra, majd a Nyizsnyij Tagir-i lágerbe. Temesváron kétezer-kétszáz embert vagoníroztak be, hangosbemondó kiabálta, hogy ennyi ember meg kétszáz tonna élelem készen áll az útra. „Halál nektek, ti ebből nem esztek” – mondta az egyik katona. Úgy is lett. Mire Nyizsnyij Tagirba érkeztünk, a foglyok fele halott volt, de az élőknek se volt jártányi erejük. Kinyitották a vagonajtót és bekiabáltak, hogy „Âñòàâàé ñêoðo!”, de nem volt, aki felkeljen. Ha még egy állomást utazunk, mind meghaltunk volna.

– Szerencsére én az étkezdében kaptam munkát, hát nem éheztem. 1947-et írtunk, amikor egyszer csak üzentek utánam, hogy mehetek haza. Nem hittem, mert az én csoportomból senki más nem kapott még hazautazási engedélyt. Majdnem összeestem, amikor kiderült, hogy 28 hónap rabság után végre mehetek haza.

– Itthon várt a családom. 58 évet éltünk együtt a feleségemmel, Simon Juliskával. Született három lányunk, ma már van hét unokám, négy dédunokám. Hogy mennyit változott a világ ez alatt az emberöltő alatt? Sokat. Mondtam is egyszer Po­csai Sándor tiszteletes úrnak, hogy gyerekkoromban mindig úgy tele volt a templom, hogy sokan be se fértek, ma meg ünnepkor is alig ülnek a templompadokban. Az én koromban a fiatalok ismerték a Szentírást, a zsoltárokat. Most mutasson egy olyan gyereket, akinek ha azt mondják: 42. zsoltár, nekifog és végigénekli. Mi még ismertük az egyházi énekeket, tartottuk a rendet…

János bácsi kapásból sorolja az ő idejében Ra­faj­nán szolgált református lel­készeket: Szilágyi Endre, Bán Zoltán, Zimányi József, Pocsai Sándor, Mező Miklós. Mint mondja, a 90 év alatt nemcsak a világ változott nagyot, hanem az ember is. János bácsi büszkén emlegeti, hogy ő 58 évet élt a feleségével, nem úgy, mint a mai fiatalok, akik a lakodalom után egy-két hónappal már fel is adják az „örök hűséget”. 1961 óta nyugdíjas, akkor 28 rubel járandóságot állapítottak meg számára. Nyugdíja most is alacsony, a lányai viselik gondját. „Mindig szerettem a kertben, a szőlőben munkálkodni, és a jó bort se vetettem meg. Lehet, ez a hosszú élet titka” – mondja hamiskásan.

Isten éltesse János bácsit!

Szabó Zita