Csurgovics László, aki megjárta a Don-kanyart

Hatvanegy évvel ezelőtt szenvedte el a nemzet a legnagyobb XX. századi tragédiáját

Csurgovics László 1920. december 22-én született a nagybereznai járási Mér­csén (Mircsa), nyolcgyermekes családban. Szülőfalujából vonult be 1941 októberében a munkácsi várban állomásozó 24. gyalogezred 3. zászlóaljának 8. századához. Nyolc hónapos kiképzést követően, 1942 júniusában a keleti frontra vezényelték alakulatát, s ők harctéri tapasztalatok nélkül indultak a halálba.

Vonaton utaztak Sepe­tov­káig, onnan kb. 600 km-t tettek meg gyalog, ötven-nyolcvan kilométert naponta. Közben mindig a lehető legtávolabb éjszakáztak a településektől, az élelmiszer-utánpótlás pedig már ekkor is akadozott. „Két barátommal, a liszi­csevói Prozse­hács Györggyel és a nagygejőci Víg Istvánnal volt úgy, hogy elaludtunk menetelés közben. Amikor elértük Szira­tovka és Márki falut, azonnal bevetettek minket az első vonalba. Azt mondták: előre, az ellenség veletek szemben van. A Don partján aztán megkezdődött a csetepaté, sokan megsebesültek közülünk. Az elsők között sebesült meg a rajparancsnokunk, Beke László tizedes is. Helyére a beregszászi Pufler Jóskát nevezték ki, akit nekem kellett vigasztalnom, mert a helyzet gyakran annyira kilátástalannak tűnt. Folyamatosan hiánycikk volt a lőszer, azt kérték a tisztek, hogy takarékoskodjunk a munícióval, miközben az oroszok folyton rohamoztak. Az élelmiszer-ellátás volt viszont a legrosszabb, szinte állandóan éhesek voltunk. Sokszor előfordult, hogy a mezőkön összeszedett búzakalászokból kidörzsöltük a szemeket és azt ettük, Sziratovkán például szappant cseréltem tejre. Általában én alkudoztam, hisz ruszin lévén jól megértettem magam a helyiekkel. A falu lakói barátságosak voltak velünk, hogy belül mit gondoltak, azt persze nem tudhatom. Nagyon szegény emberek éltek ott. Egyszer megkérdeztem egy öreg nénitől, hogy szedhetünk-e almát a háza közelében lévő almafákról. Azokról nem, mondta, mert Sztálin megtiltotta, hogy a kolhoz fáiról szedjen valaki. Mi annyit ráztunk le, hogy a néninek is jusson elég. Persze gazemberek mindenütt vannak. Egyszer egy altiszt arra kért, a falu postásának két szép szőke lányával beszéljem meg, hogy keressék meg őt a szállásán, és ő majd ad nekik kenyeret, cukrot. Emiatt mérhetetlenül felháborodtunk a bajtársaimmal együtt, hisz akkor már hetek óta nem láttunk se kenyeret, se cukrot. Amikor azután megkérdezte, hogy na, mit mondtak a lányok, azt válaszoltam: azt mondták, szó se lehet róla.”

„Augusztus közepén már azt beszélték a többiek, hogy 1700 emberünk elesett, persze ezt nem tudhatom pontosan. 1942. augusztus 17-én reggel nyolc órakor azután mellettem robbant fel egy ellenséges aknagránát. Fel akartam állni, de nem bírtam. Éreztem, hogy borzasztó nagy fájdalom ütött a bal kezembe és a szívembe, de nem láttam semmit, a nagy robbanás után sötétség borult rám. A robbanás szétroncsolta a bal kezemet, csak három ujjam maradt, a fejemet pedig úgy befáslizták a szanitécek, hogy csak az orromnál hagytak ki egy kis lyukat. Kaptam egy óriási injekciót, és tehervonatra tettek. Kijevbe kerültem, a honvédségi kórházba, ahol nem győztek csodálkozni az orvosok azon, hogy egy ilyen robbanás, amely így szétvitte a sisakomat, nem szakította le a fejemet. Enni persze nem tudtam, mert eltört az állkapcsom, és továbbra sem láttam semmit. Később tizennégy szilánkot szedtek ki a jobb szememből, a bal szemem reménytelen volt, avval nem is foglalkoztak. Aztán vö­­rös­ke­resztes vonattal Magyarországra szállítottak minket, súlyos sebesülteket, de segíteni ott sem tudtak rajtam. A jobb szememmel vagy tíz évig még láttam az erős felvillanásokat, aztán teljes lett körülöttem a sötétség. Huszonkét évesen megvakultam.”

Csurgovics Lászlót tíz hónapi kezelés után leszerelték, hazament Mércsére. Idős édesanyja nem tudta feldolgozni, hogy egyet­len fia megvakult, másfél hónap múlva belehalt a megrázkódtatásba.

Még a kórházban ismerkedett meg Csurgovics László egy fiatal karcagi lánnyal, akivel hazatérte után is tartotta a kapcsolatot. Szerencséjére Ilona igent mondott, amikor megkérte a kezét, s így 1943. október 10-én összeházasodtak. Kezdetben jól éltek Mércsén, Laci bácsi szép, 284 pengős altiszti nyugdíjat kapott. Két lányuk született, boldogok voltak. De amikor bejöttek az oroszok, nem kapott többé semmilyen támogatást, a házukból is kilakoltatták a családot. Két pici gyermekükkel ekkor Kisrátra menekültek, de vakként Laci bácsi ott sem kaphatott munkát. Ilona néni a kolhozban dolgozott, egyedül tartotta el férjét és két kislányát.

Végül Munkácsra költözött a család, ahol Laci bácsi a vakok intézetében kapott munkát, 1962-ben lakást is sikerült szerezniük, s ha nehezen is, de fel tudták nevelni a lányaikat.

A sok szenvedés után némi kárpótlást jelentett Laci bácsi számára, hogy 1994 júniusában, 74 évesen felvették a magyar Vitézi Rendbe, és megkapta a II. Világháborús Emlékérmet. Ugyanakkor máig sem tudja megérteni, hogy amikor oly sokan kaptak Magyarországról kárpótlást, miért pont ők, a hadirokkantak nem részesülhetnek semmilyen támogatásban.

Badó Zsolt