A dolgok önmagukért beszélnek

Tízéves a beregszászi színház

2004. február 27., 09:00 , 163. szám

1994. március 5-én tar­tot­ta első előadását a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata: William Shakespeare Szentivánéji álom című darabját adták elő. Az azóta eltelt tíz esztendőről Vidnyánszky Attila Jászai Ma­ri-díjas rendezővel, a színház művészeti vezetőjével beszélgettünk.

– Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet?

– Sok mindent elértünk művészileg, jelentős tényezői vagyunk nemcsak az ukrán, hanem a magyar színjátszásnak is. Sze­rénytelenség nélkül állíthatom, az egyik legizgalmasabb műhelynek tekintenek bennünket az egész régióban. Máig tizenöt országban játszottunk, s ma is tele vagyunk meghívásokkal, tervekkel. Ugyan­akkor mégis van az embernek egyfajta hiányérzete, még többet szeretne, még határozottabb nyomot szeretne hagyni maga után. Zaklatott tíz esztendőre tekinthetünk vissza, s a jelenünk sem különb. Bejártuk Magyarországot, s az egész tágabban vett régiót, Európát. Olyan társulattá váltunk, amellyel boldogan dolgoznak együtt olyan művészóriások, mint például Eperjes Ká­roly, Hobo, Gáspár Sándor, Tö­rőcsik Mari. Ez önmagáért beszél. Azonban ahogyan nö­ve­kedett ismertségünk, mind több meghívást kaptunk. Részben a saját színházépület hiánya miatt is gyakorlatilag vándortársulatként működtünk. Talán ebből fakad, hogy egyre inkább úgy érezzük, a folytonos rohanás közepette jó volna egy kicsit megnyugodni, megint a műhelymunkára koncentrálni, mint azt a kezdetekkor is tettük, s ami meg­határozó ele­me volt a sikernek. Az elkö­vet­kező évadban ezért meg­pró­bá­lunk „lassítani”, újra megfo­gal­maz­ni azokat a filozófiai és esz­té­tikai elveket, alapgondolatokat, amelyek köré a társulat művészileg épül. Ebben a szakmában ugyanis nem lehet megállni, mert abban a pillanatban elkezd az ember hátrafelé sodródni.

– Milyen a színház helyzete ma, és hogyan látja a jövőt?

– Hosszú évek után ma ismét épül a beregszászi színház, de továbbra sem látom, mikor készül el. Annyi bizonyos, hogy végre lesz egy termünk, ahol ugyan egyelőre nem lesz fűtés, de legalább a melegebb hónapokban tu­dunk dolgozni, aminek nagyon örülünk. Előre látható viszont, hogy mivel továbbra sincs állandó helyünk, s egy idényben 60 ezer hrivnyából kellene működtetni a színházat, a jövőben is rá leszünk kényszerülve a vándorszínház jellegű működésre. 1995-ben még 120 előadást tartottunk Kárpátalján, ehhez képest manapság csupán 30-40-re futja, mivel a művelődési házak gyakorlatilag nem műkö­d­nek. Emiatt sajnos továbbra sem tudunk kellő súllyal jelen lenni a vidék kulturális életében. Az egyetlen stabil kapcsolatot helyi közönségünkkel ma gyakorlatilag a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola jelenti, melynek felkérésére rendszeres fellépéseket szervezhetünk Beregszászban. Minden más előadás esetleges. Színházunk helyzete tehát nem jó. Ráadásul egyre kevesebben vagyunk, egyre többen mennek el, s fenyegető árnyékként vetül az itt élőkre a schengeni határok bezárulása is. Budapesten és idehaza egyaránt van már egy nézői réteg, amely érdeklődik irántunk, s nekünk mindkét nézőközönségre gondolnunk kell. Ugyanakkor hisszük, hogy valóban közösségfejlesztő, helyben tartó erő a színház. Értéknek tekintjük, ha Kárpátalján je­lentős kulturális élet van, jeles, neves művészek élnek itt, s nem menekülnek innen. Ettől a meggyőződésünktől indíttatva szeretnénk ősztől iskolajáró körutat szervezni, s kifejezetten e célból készítjük Karinthy Tanár úr kérem c. művének színpadi adaptációját is.

– Hogyan ünneplik az évfordulót?

– Március 6-án Bereg­szász­ban Törőcsik Mari főszereplé­sével eljátsszuk a Szarvassá vál­to­zott fiú kiáltozása a titkok kapu­jából c. előadásunkat, amelyre eljönnek magyarországi, kijevi, moszkvai barátaink is. Szerényen ünnepelve szeretnénk jelezni, hogy elmúlt tíz év, s kezdődik az újabb évtized, amelyről hisszük, hogy még sikeresebb, még eredményesebb és még izgalmasabb lesz.

Ferenczi Katalin