Babaringatás közben szerepet tanulni nem lehetetlen

Művészportrék

Orosz Melinda, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház művésznője egyszer, még iskoláskorában, összeszedte minden bátorságát, s elindult azon az úton, amely végül a színészi pályáig vezetett. Döntését azóta sem bánta meg.

- Hogyan találkozott a színházzal, az előadóművészettel?

- Hetedikes lehettem az iskolában, amikor felfigyeltem arra, ahogyan Vidnyánszky Éva néni a beregszászi színház ifjúsági stúdiójának tagjaival dolgozik. Egyszer azután legyűrtem a félelmemet, odaálltam Éva néni elé és azt mondtam, szeretnék szavalni. Éva néni örült a jelentkezésemnek, mindjárt adott is egy versikét, amivel nagy sikerem volt az iskolában. Ami a továbbiakat illeti, sajnos nem tanulhattam a kijevi színművészeti főiskolán a második magyar csoporttal, mert egy évvel fiatalabb voltam a kelleténél, így nem vettek fel. Következett hát az ungvári közművelődési szakiskola, ahol tagja lehettem a Vidnyánszky Attila rendező vezette színjátszó csoportnak, majd dolgozni kezdtem a beregszászi színháznál.

- Olyannak bizonyult a színészi pálya, mint amilyennek elképzelte?

- Sokkalta nehezebb, mint amilyennek tinédzserként megálmodtam; különösen azóta, hogy családom is van. De akármilyen gondokkal is jár időnként ez a pálya, nem tudnék élni nélküle.

- Apropó család... Mindig is érdekelt, hogyan lehet gyermekringatás közben szerepet tanulni?

- Nehéz, de nem lehetetlen vállalkozás, ezt több kolléganőmmel együtt bátran állíthatom. A problémák a mi szakmánkban egyébként még a terhesség hónapjaiban kezdődnek, hiszen az éppen futó előadásokat olyankor is játszani kell. Emlékszem, héthónapos terhes voltam, amikor még Vénuszt játszottam a Dorottyában. Egy gémeskútszerű szerkezeten, hevederekkel rögzítve kellett lógnom a színpad felett, s mivel akkor már elég nagy volt a pocakom, bizony aggódtam, nehogy a magzatomnak valami baja essék. Nagyon élveztem azokat a hónapokat, amelyeket a szülés után otthon tölthettem a gyermekemmel, ugyanakkor rettenetesen hiányzott a színház is, így igyekszem összeegyeztetni a két "hivatást". Sokan kérdezik, hogyan viseli ezt az életet a férjem, én pedig mindenkinek azt válaszolom, hogy ő így, ezzel együtt vett engem feleségül. Tudta, hogy mit vállal, amiért hálás is vagyok neki. A kis Veronikával viszont nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen amint növekszik, egyre nehezebb elmagyarázni neki, miért vagyok napokig távol, amikor vendégszereplésre, színházi fesztiválokra utazunk.

- Színészként inkább tragikának vagy komikának tartja magát?

- Nem tudnám egyértelműen eldönteni, szívesen játszom bármilyen szerepet. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy azt érezzem, közel áll hozzám az adott szerep, a karakter.

- Mégis, ha egyetlen szerepet kellene kiválasztania, amelyet feltétlenül el szeretne játszani, melyik lenne az?

- Nincs szerepálmom, de ha mindenképpen választanom kellene, talán Csehov Három nővéréből próbálkoznék meg valamelyik lánytestvér alakításával, mert mind a háromról úgy érzem, hogy közel áll hozzám, hogy rólam szól a szerep.

- Mi volt a legmegrázóbb, a legsokkolóbb élménye a színpadon?

- Ha a színpadon előforduló rendhagyó helyzetekre gondol, a Tóték egyik egri előadása jut az eszembe, amikor véletlenül az ujjaimra csapódott a nagy margóvágó fémkarja. Ekkor még mintegy 30 perc volt hátra az előadásból, amit, bárhogyan fájt is a kezem, végig kellett játszani. Láttam, hogy kollégámat, Trill Zsoltot is nagyon kiborította a gondolat, hogy levághatta volna az ujjaimat, de szerencsére nem történt baj.

- Sosem gondolt arra, milyen lenne más társulatnál, más szerepeket eljátszani?

- Soha. Nekem ez a társulat a második családom - mindig így emlegetem őket. Nagyon szeretem ezt a színházat. Ebben a közös sikereinken kívül nyilván az is közrejátszik, hogy mivel nem dúskálunk az anyagiakban, így itt mindent mi magunk csinálunk. Például, ha kell, akkor az ember felsúrolja a padlót, előadás előtt általában magam készítem elő a kellékeimet, majd magam is rakom el azokat. Hiába van már kellékesünk, de ezt így tanultuk és szoktuk meg, így esik jól. Azután Kárpátaljáról sem szeretnék elmenni, mert nekem ez a hazám, itt az otthonom. Jó néhány évvel ezelőtt egy-egy külföldi út alkalmával olyan honvágyam volt, hogy legszívesebben már a határról visszafordultam volna. Ez a honvágy idővel valamelyest csitult ugyan, hiszen tisztában voltam vele: úgyis visszatérek, de azt továbbra sem tudom elképzelni, hogy végérvényesen itthagyjam ezt a vidéket.

solt