Pénz+foci+politika?

Sportgazdaság

Nyakunkon a labdarúgó-világbajnokság. Két mérkőzés között elgondolkodhatunk azon, mi szükséges ahhoz, hogy egy nemzet válogatottja ott lehessen a legjobbak között. Ukrajna nemzeti tizenegye első ízben vehet részt a vb döntő szakaszának küzdelmeiben, így a kárpátaljai magyar szurkoló okkal teheti fel a kérdést úgy is, minek köszönhető, hogy nekik sikerült az, amivel a magyar focisták immár 1986 óta hiába próbálkoznak.

Túlságosan leegyszerűsítenénk a kérdést, ha pusztán a labdarúgásba fektetett pénz mennyiségében látnánk a siker zálogát, de bizonyos, hogy megfelelő anyagi háttér nélkül nem megy. Tavaly Supka Attila, a DVSC magyar bajnok labdarúgó együttesének vezetőedzője ámulattal számolt be a Donyeckben tapasztaltakról, miután csapata a Sahtarral mérkőzött meg a Bajnokok Ligája selejtezőjében. A csodálatos stadion, az utánpótlás-neveléshez rendelkezésre álló létesítmények a kelet-ukrán iparvárosban egyébként nyugati szakembereket is elismerő szavakra késztettek már. Tovább rontja a magyar és ukrán bajnok körülményeinek összevethetőségét, hogy egyedül a Sahtar középpályásának, a brazil Matusalemnek az ára meghaladja a Debrecen egész játékoskeretéét. Fontos továbbá, hogy bár a Sahtar esete Ukrajnában is egyedi, ám nem teljesen egyedülálló, hiszen a jómódú együttesek közé tartozik az idei bajnokság ezüstérmese, a Dinamo Kijev, s a jól eleresztettek közé sorolható például a Dnyipro, a Csornomorec és az Illjicsevec is.

Visszatérve a bajnok Sahtarra, országszerte közismert a klub gazdagságának oka: a klub elnöke és tulajdonosa Rinat Ahmetov, a milliárdos vállalkozó, aki néhány év alatt csodát művelt a kelet-ukrajnai iparváros addig középszerű csapatával. A Sahtar költségvetése a mögöttünk álló idényben lapértesülések szerint 84,5 millió dollár volt, s következő bajnokságban ez az összeg várhatóan tovább nő. Ugyancsak nagyvállalkozó, Igor Szurkisz áll a másik ukrán nemzeti büszkeség, a Dinamo Kijev élén is, s nagybefektetők, vagy befektetői csoportok húzódnak meg a háttérben immár minden olyan ukrajnai egyesület mögött, amelyik értékelhető teljesítményt képes nyújtani. A vadkapitalizmus, a tömeges privatizáció korszakának lezárultával ezek az üzletemberek már nem a semmiből bukkannak fel, s nem is igen tűnnek el egyik pillanatról a másikra a pénzükkel együtt, beváltatlan ígéreteken kívül semmit sem hagyva hátra, ahogyan az korábban bizony gyakorta előfordult. Az utóbbi évek másik tendenciája, hogy a pénzemberek hovatovább nem mecénásként jelentkeznek az egyesületeknél, hanem vállalkozásként, hosszú távú befektetésként tekintenek a labdarúgásra.

Ha viszont nincs befektető, pénz sincs, s csak a csoda mentheti meg bármelyik csapatot az élvonalból való kieséstől. Ez a bravúr idén az ungvári Zakarpattyának nem sikerült. A klub korábban a megye szociáldemokrata vezetésének istápolásával került fel az élvonalba, ám a 2004-es elnökválasztással bekövetkezett rendszerváltás elapasztotta azokat a forrásokat, melyek esélyt adtak volna legalább a bennmaradás kiharcolására.

Az ungváriak esete egyébként jellemző a labdarúgás jelenlegi helyzetére a régióban. Miután idén a Zakarpattya mellett a Voliny Luck együttese is búcsút mondott a Viszsa Ligának, nyugat-ukrajnai csapat nélkül maradt volna a bajnokság, ha nem éppen a Lembergi Kárpátinak sikerül kiharcolnia a második vonalból való feljutást. Bizony, a hétköznapokban hajlamosak vagyunk elsiklani afelett, hogy a bajnokság meghatározó klubjai jobbára az ország iparilag fejlett középső és keleti régióiból kerülnek ki.

Érdemes azért arra az ukrán különlegességre is felfigyelni, hogy a két nagycsapaton, a Dinamón és a Sahtaron kívül immár évek óta senkinek sincs esélye beleszólni a bajnoki címért folytatott küzdelembe. Különösen szembetűnő volt ez a jelenség idén, hiszen a második helyezett Dinamo Kijevet és a bronzérmes Csornomorec Odeszszát kereken 30 pont választotta el egymástól a bajnoki tabellán.

Szakértők szerint az ukrán labdarúgás szempontjából az lenne a legjobb, ha 5-6 együttes küzdene a bajnoki címért. Látni kell azonban, hogy a Sahtar-Dinamo szembenállás esetében valamivel többről van már szó, mint egyszerű sportvetélkedőről. Az idei bajnoki cím sorsát eldöntő május 14-i "aranymérkőzésen" ott volt a kelet-ukrajnai kötődésű legnagyobb ellenzéki erő, a Régiók Pártja számos vezetője, köztük maga Viktor Janukovics pártelnök is. Úgy tűnik, mióta Rinat Ahmetov, a Sahtar elnöke a párt színeiben indult a parlamenti választásokon, s szerzett képviselői mandátumot, az ellenzék presztízskérdésként, mintegy Kelet-Ukrajna fensőbbsége bizonyítékaként kezeli a Sahtar sikeres szereplését.

Ami viszont az alsóbb szintű, különösen a megyei és járási bajnokságokat illeti, úgy tűnhet, mintha megállt volna az idő, hiszen a klubok finanszírozása máig a mecénások futballszeretetén múlik.

Sokan emlékezhetnek még azokra a 20-30 évvel ezelőtti fellángolásokra, amikor egy-egy élenjáró kolhoz, vagy tehetős iparvállalat így-úgy kiutalt támogatásával kiemelkedő játékerőt képviselő csapatok álltak össze rövid időre egyik-másik községben vagy városban. Ilyenkor sokszorosára nőtt a szurkolók száma a hétvégi mérkőzéseken. Amikor azonban elapadt a kolhozvagyon, csökkent a gyár bevétele, feloszlott a csapat is. Tipikus példa a régi idők eme focikuriózumára a tiszapéterfalvai Határőr agrárcég legendás csapata, amelyet az idősebbek még ma is meghatottan emlegetnek a Tiszántúlon.

Ami napjaink kiemelkedő teljesítményeit illeti, érdemes megemlékezni a badalói labdarúgócsapatról, mely májusban elhódította a Megyei Labdarúgó Kupát. (Kárpátalja/MTI/Korreszpondet)