Amikor letelik a 60 nap...

Az emberek nagy részét nem érdekli a politika, hanem csak a jó zaftos botrányok. Ők a közügyekre akkor figyelnek fel, amikor cirkusz van. Számukra tűnhet úgy, hogy a jelenlegi ukrán politika szumóra vagy amerikai futballra, esetleg szabadfogású birkózásra hasonlít, hiszen a parlamentből közvetített képek ezt sugallják.

Valójában azonban mégis inkább sakkjátszmáról van szó, azzal a különbséggel, hogy több a játékos, a tiszt, a gyalog, és bonyolultabbak a lépések.

Moroz húzása a maga nemében például zseniális volt. Sikerült keresztülhúznia mind Juscsenko, mind Timosenko, de az is lehet, hogy Janukovics számításait is. Abban az esetben, ha igaz, hogy a narancsos koalíció létrehozása azt a célt szolgálta volna, hogy gyorsan összedőljön a Timosenko-kormány, felszabadítva a terepet a majdani Mi Ukrajnánk-Régiók koalíciónak. Ennek a kombinációnak Juliján kívül Moroz is áldozata lett volna. Így viszont övé a házelnökség, ráadásul a Juscsenko-Janukovics kiegyezést is végtelenül megnehezítette.

A Régiósok pár hete még belementek volna egy olyan koalícióba a Mi Ukrajnánk-osokkal, ahol az utóbbiak adják a miniszterelnököt. Most viszont - formailag győztes pozícióból - már nem tudják ezt az engedményt megtenni.

Az elnöki párt tehát mindenképp veszít. Ha belép az antikrízis-koalícióba, bedarálják őket Janukovicsék. Igaz, akkor kapnak pár hónapra néhány miniszterséget, viszont a következő parlamentbe már aligha kerülnek be. Ha ellenzékbe vonulnak, a frakció nagy része átáll a győztes donyeckiekhez, a maradék pedig Julija befolyása alá kerül. Ha soron kívüli választás lesz, bele kell törődniük ugyanebbe: pozícióik további gyengülésébe Timosenko erősödése mellett.

A parlament feloszlatásának a lehetősége most minden eddiginél reálisabbnak látszik. Így az ukrán politikának újra van egy vízválasztószerű dátuma: július 25-e, amikor lejár a kormányalakításra előirányzott 60 nap és az elnök élhet jogosítványával.

Az alkotmányjog még kevesebb embert érdekel, mint a politika most, azonban egyre több szó esik róla abban az összefüggésben, van-e egyáltalán törvényes lehetősége Juscsenkónak, hogy ezt a drámai döntést meghozza.

Az érvek és ellenérvek felsorakoztatása nem fér be egy rövid elemzés kereteibe, de nem is a törvény betűje a döntő. Sokkal inkább az, hogy Juscsenko úgy gondolja, van ilyen joga. Akinek nem tetszik, az meg apelláljon az alkotmánybírósághoz. Akik megakadályozták az új alkotmánybírák hivatalba lépését, ugyanazok, akiknek az egyetlen alkotmányértelmező testület igazat adhatna miniszterelnökjelölési és parlamentoszlatási kérdésekben.

Juscsenko egyelőre nem terjeszti be Janukovicsot, erre július 11-től számítva 15 napig joga is van. Addig letelik a már említett 60 napos határidő és az egész ország lélegzetvisszafojtva várja majd, mit dönt az elnök. Én egyelőre csak azt prognosztizálom, hogy nem fog sietni.

Számára a legjobb variáns az lenne, ha Janukovicsék nagy engedményeket téve vennék be a Mi Ukrajnánkat a koalícióba. Például mégis odaadnák a miniszterelnökséget, kihagynák a kommunistákat stb. Ebben az esetben legalább megpróbálhatnák azzal magyarázni a bizonyítványt, hogy az ország stabilitása, a társadalmi béke, a kelet-nyugat ellentét további kiéleződésének elkerülése érdekében volt szükség a Janukoviccsal való összeborulásra.

Ha a donok nem engednek, akkor Juscsenkónak kapitulálnia kell, azonnal átadva a hatalmat Janukovicsnak. Az azonnali hatalomvesztésnél pedig biztatóbb variáns egy bizonytalan kimenetelű választási kampány. Ha 25-e körül dacos hangulatban lesz Juscsenko, főleg ha épp radikálisokkal találkozik aznap, akkor igenis rászánhatja magát a parlamentoszlatásra.

Valószínűbb azonban, hogy többen lesznek, akik lebeszélik majd egy ilyen lépésről. Már csak azért is, mert a parlamentbe került képviselők nagy része üzletember, aki viszont szeretné látni a kampányra fordított pénzét. Lehetőleg kamatostul. Őket biztosan nem lehet meggyőzni, hogy pénzkeresés helyett most újból költeniük kellene, kockáztatva az előző kampánykor eszközölt befektetéseiket is.

Sz. K. M.