Magyar élet a Felso-Tisza-vidéken

Balogh Frigyes bácsi élete Salánktól Tiszabogdányig

A felso-Tisza-vidéki Tiszabogdányban él a salánki születésu 79 éves Balogh Frigyes bácsi, egyike azon kevés magyarnak, aki ezen a tájon még megorizte nemzetiségét. Ottjártunkkor életérol, valamint a környéken lakó magyarok helyzetérol, mindennapjairól kérdeztük.

– Frigyes bácsi, elmesélné, hogyan került Salánkról Tiszabogdányba?

– Salánkon születtem 1927-ben. 1944-ben aztán jöttek a szovjetek és kihirdették a háromnapos "malenykij robotot." Nekem sikerült megúsznom az elhurcolást. 105 férfit vittek el a településrol, ebbol 59-en elpusztultak a haláltáborokban. Azt hittük, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtünk. Jött 1947, vinni kezdték az embereket, különösen a fiatalságot a Donbászra szenet bányászni. Engem is besoroltak egy transzportba. Nagyon nehéz volt a munka. A gyenge koszt, az eros igénybevétel és a legyengült szervezet miatt sokan vérhasban betegedtek meg. Én is elkaptam ezt a rettegett betegséget. Elmentem az egészségügyi részlegre, ahol az egyik orvos megkérdezte tolem oroszul, milyen nemzetiségu vagyok. Mondtam, hogy magyar. Erre indulatosan azt válaszolta, hogy azonnal menjek vissza dolgozni. Ekkor már olyan gyenge voltam, hogy éreztem, ha még sokáig itt maradok, meghalok. Kerítettem egy fél kiló szalonnát és egy kenyeret, és este bebújtam egy Budapestre tartó szénszállító vonat egyik szerelvényébe a szén alá. Kétnapi utazás után Munkácsra értünk. Innen gyalogoltam haza Salánkig.

– Három hónapig voltam otthon, de akkor valaki bejelentett a bírónál, és úgy volt, hogy visszavisznek Donbászra. Elhatároztam, hogy én semmi szín alatt nem megyek vissza abba a pokolba. Akkoriban gyakran járt hozzánk Salánkra deszkát árulni egy Sipos Károly nevu tiszabogdányi lakos, és amikor legközelebb is elvetodött felénk, 1949 januárjában eljöttem vele ide, Tiszabogdányba. Terebesfehérpataknál megállítottak a katonák, de hála az orosz nyelvtudásomnak, kivágtam magam. Három évig laktam Karcsinál, kitanultam a kovácsmesterséget is. Ez ido alatt még levelet sem írtam haza, nehogy a nyomomra bukkanjanak. Aztán megházasodtam a faluban, lett egy szép fiunk, Róbert. 35 évig kovácsként tevékenykedtem, 28 éve mentem nyugdíjba. Sajnos a nagy távolság megakadályoz abban, hogy rendszeresen látogassam a salánki rokonokat. Utoljára két éve tudtam ellátogatni hozzájuk.

– Milyen a magyarok élete Tiszabogdányban? Hány magyar él még itt?

– Körülbelül negyven olyan család él itt, ahol még akad magyar családtag. (A 2001-es népszámlálás adatai szerint a település 3364 lakosából 104 vallotta magát magyarnak (az összlakosság 3,09%-a – a szerk.)). A többség sajnos már meghalt, elvándorolt vagy asszimilálódott. Érdekes és egyben szomorú, hogy sok olyan magyar van, akik annyira elfelejtették az anyanyelvüket, hogy csak orosz-magyar nyelven lehet velük beszélgetni. Van két unokám, Róbert és Andreana. Ok megértenek mindent, amit magyarul mondok nekik, de beszélni már nem nagyon tudnak. Mindez a magyar társaság, a fiatal magyar környezet hiányával magyarázható. A településen muködik a KMKSZ Felso-Tisza-vidéki Középszintu Szervezetének részeként a Tiszabogdányi Alapszervezet Tresza Mária elnökségével. Sajnos önálló magyar iskolánk, óvodánk nincs. A helyi ukrán iskolában Stark Éva, a KMKSZ helyi alapszervezetének titkára fakultatív órákon, hetente kétszer tanítja magyarra a gyerekeket. Vallás tekintetében a magyarok többsége római és görög katolikus, ezenbelül az utóbbiak közössége a nagyobb. A római katolikusok a Munkácsi Egyházmegyén belül a Szigeti Esperesi Kerülethez tartoznak, a rahói egyházközség egyik filiájaként. Van egy szép, Nagyboldogasszony nevet viselo templomunk, ebben zajlanak a két katolikus vallás szertartásai. Losák István rahói plébános látja el a római, Brada Volodimir pedig a görög katolikus hívek szolgálatát. A településen helyben egyetlen munkalehetoség az erdészet. Ez régen állandó jövedelmet biztosított mindenkinek, de már ez is kezd tönkremenni, mint az egykori varroda. Sokan vállalnak munkát Rahón. A földmuvelés terén pangás van, sovány a talaj, nem akar szinte semmilyen zöldség, gyümölcs – ezen belül a szolo sem – megteremni. Egyedül a jó víz, a levego és a csodálatos táj az, ami derure ad okot. Gyönyöru hegyeink vannak, a település mellett folyik a Fehér-Tisza. Ennek medrét a második világháború éveiben az Árpád-vonal részeként a magyar királyi honvédség akadályokkal biztosította ellenséges harckocsi-támadások esetére. Ilyenkor nyáron, amikor alacsony a vízszint, nagyon jól megfigyelhetok benne a tankelhárító prizmák. Szomorú, hogy kevés külhoni és más járásbeli magyar fordul meg itt nálunk. Talán, ha egyszer jobban beindul a turizmus és egy kicsit több anyaországi turista fog itt megfordulni, újra több figyelem irányul az itteni magyarságra. De addig nem marad más, mint a küzdelem a megmaradásunkért, a nyelvünkért, a nemzetünkért. És természetesen az emlékezés a régi szép idokre, amikor még mindenkinek volt munkája, és több magyar szót lehetett hallani Tiszabogdányban.

Fischer Zsolt