A bökényi nagyotmondó
Kedves, bumfordi alakja lehetne a Tiszabökényben született Dupka György a kárpátaljai magyarságnak. Szédülést előidéző fergeteges képzavarai, a Kárpátalján dupkizmusként (el)ismert bon mot-jai (magyarítsuk a francia kifejezést aranyköpésnek), alkalmassá tennék őt egy regionális Háry János alakjának megformálására. Ez a voltaképpen elnézően szeretnivaló szerep azonban valamikor a mögöttünk tudott század kilencvenes éveinek közepe felé végérvényesen elhagyta Dupka Györgyöt. A kedves embernek, a távolodó cimborának ugyanis valahogyan egyre több pénze, címe, befolyása és hatalma lett. Ez pedig végzetesen megtörte a szépen ívelő nagyotmondói pályát. Vége lett a kocsmákba, vendéglőkbe, szerkesztőségekbe esetlenül becammogó költő-tanonc Dupka Gyurinak. Akarta, nem akarta, szavainak ha súlya nem is, de legalább nyilvánossága lett. A közélet porondján vitézkedőnek pedig illik megtanulnia, hogy ez felelősség.
"Hivatalos" életrajza szerint költő, szerkesztő, kultúrpolitikus, művelődéstörténész, az egyik magyar szervezet alelnöke, megyei tanácsi képviselő, nem mellesleg fővállalkozó is, hogy egyéb rangos társadalmi megbízatásait már ne is említsük. Nem lehet véletlen, hogy ötvenedik születésnapját 2002 áprilisában Ungváron a Filharmónia kistermében rockoratórium keretében méltatták. Beszédek, beszédek...
Az Ukrajnai Magyar Krónika című hetilap tudósítása szerint most Dupka emlékezett és szónokolt Ungváron az egykori vármegyeháza udvarán. Kovács Vilmosra, a tragikusan korán elhunyt költőre emlékezett, annak meg nem ért nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Ez rendben is van, hiszen Dupka György sok-sok tiszte mellett a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (társ?)elnöke is, az ilyesfajta kultúrmisszió mondhatni hivatali kötelessége. Az azonban egyáltalán nincs rendben, hogy a tudósítás (MÉKK-info) a szónokot Kovács Vilmos tanítványaként említi.
Tanítvány? Az bizony komoly bizalmi státus. Az ember erről azt gondolja, hogy egy ilyen kapcsolatban a pályája zenitje felé haladó, vagy azon tanyázó Mester közel enged magához egy reményteljes, intellektuális érdeklődésében hozzá hasonló ifjú pályatársat. A Reményteljes így virtuálisan vagy fizikailag is közel kerül eszményképéhez. Ott tanyázik idolja mellett, tesz-vesz, de legalábbis issza a szavait, s bora mellett a kávéját. A Kovács Vilmosra visszavetített korban a vendégségben fogyasztott kávé élvezeti haszonlesésnek is minősülhetett: a kávészemek akkoriban tartós hiánycikknek számítottak. Dupka György azonban nem volt élvezeti haszonleső. Nem tanyázott Kovács Vilmos mellett, nem tett-vett körülötte, nem itta annak kávéját. "Tanítványként" semmiképpen, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Kovácsnak egyáltalán nem voltak tanítványai. De nem is volt tanácsos Kovács-tanítványnak lenni abban a korban, amikor a KGB élénk - nem feltétlenül műelemző - érdeklődéssel követte a kárpátaljai magyar költészet friss produktumait. Távolodjunk is sebesen ettől a témától, nehogy képzettársításaink keletkezzenek!
E sorok szerzője a hetilap által is említett polgárjogi küzdelmek idején a költő barátainak és bizalmasainak - Fodó Sándornak, S. Benedek Andrásnak, (Vári) Fábián Lászlónak, Czébely Lajosnak, Zselicki Józsefnek, ifj. Sari Józsefnek - társaságában gyakori vendége volt a Kovács-lakásnak. Dupka ezeken az összejöveteleken egyáltalán nem volt jelen. Nem is érezte volna jól magát: a közéletből egyre inkább kiszorított, a publikálástól voltaképpen eltiltott Kovács Vilmos ugyanis őstörténetünk kutatásába kezdett. Oszét szótárt, könyveket lapozott, tudós felismeréseit osztotta meg hallgatóságával.
Oszét szavakat mormoló, tiszta beszédű Kovács Vilmos, március idusait, központi epicentrumot, preambulum helyett treambulumot emlegető Dupka György, mint Mester és Tanítvány?
Kár volt így elgaloppírozni ezt a megemlékezést.
Tóth István