Nő, lódenben

Színtiszta élet

Senki sem tudta, hogy került ide, a tömbházak határolta kis parkba-térre. Megjött a kései kikelettel. Ágyat és hajlékot vetett magának a poros parkocska öreg fűzfájának tövében. Fekvőhelyet és lakot a közeli kukákból és mellőlük összeguberált kartonokból, kidobott ruhaneműből és hasadt függönyökből eszkábált. Kis lángú tűzön sütögette ismeretlen összetételű eledelét. Három fa közibe még fóliát is kifeszített eső esetére.

Mellette sétáltatott a kutyám. A nő cigarettát kért. Adtam. Két szálat, saját kezűleg, mert ódzkodtam attól, hogy kérges ujjaival, melynek gyűrődéseiben évtizedes kosz tömörült, esetleg beleturkál a dobozba.

Másodszor némi pénzmagért állított meg. Csörgött a zsebemben néhány aprófém. Odaadtam. Megköszönte. "Veronika vagyok. Nem ül le mellém? Beszélgethetnénk." Erre is csak finnyáskodva motyogtam valami olyasmit, hogy sietnem kell.

Utólag bánom. Mert gazdagabb lehettem volna egy emberi sorssal...

A nyári kánikula, a hétágra pirító nap ellenére mindig fakózöld, vásott, nyakig begombolt lódenkabátot viselt. Deréktól lefelé szakadt tornanadrágot és nyelvét lógató tornacipőt, mely a félig leszakadt talpa miatt a legnagyobb hőségben is szörtyögött és cuppogott. A fején vedlett férfi szőrmesapkát.

Azon a júliusi késő délutánon is arra vezetett az utam. Veronika a fűzfa alatti "háza" küszöbén ült és nézte a körülötte mozgó kisvilágot. Szőnyeget poroltak, a kissrácok labdát kergettek, a bicebóca padon anyókák trécseltek.

A fűben, a zöld lóden közelében öt-hat éves korú kislány játszadozott: a macskáját tanította szöcskét fogni. A tömbházak egyikéből tornaruhás férfi viharzott ki egy pórázon tartott boxer által vonszolva. Az izmoktól dagadó eb beleszimatolt a levegőbe és gazdája kezéből kiszakította a "gyeplőt". Vicsorogva, acsarkodva iramodott a gyerek felé. Nem a kislányt akarta bántani. A cicára fájt a foga. És ugrott. Lendületével feldöntötte a macskát magához szorító gyermeket.

Erre pattan fel Veronika és minden esetlensége ellenére szemvillanás alatt a kislánynál termett. Rávisított a kutyára, miközben göcsörtös botjával többször fejbe vágta. Az eb meghökkent és megtorpant. Ekkor már gazdája is ott volt és nyakon ragadta...

Amikor mintegy másfél óra múlva visszafelé is ugyanarra vitt a lábam, Veronika integetve hívott magához. Egy kiszuperált kerékabroncson ült, melynek szélén lyukacsos műanyag zacskó szolgált abroszként. Az "abroszon" megszelt kenyér, két darab szafaládé, egy palack üdítő. A lódenkabát zsebéből egy üveg olcsó pálinkát varázsolt elő és megkínált. Az üveg és Veronika ajkán lévő bacilustenyészetre gondolva ezúttal is kosarat adtam. Nem sértődött meg.

- Hát akkor egészségemre! - mondta és lecsúsztatott a torkán egy hosszú kortyot. Majd, mintha magyarázattal tartozna, hozzátette: "Ma jó napom van! A kislány anyja adott egy ötvenest!"

Az usánka lehajtott ellenzője miatt eddig még soha nem láttam a teljes arcát. Gyűrött, rozsdabarna és piszkos volt, mint a kezei.

Szemei is feketén villogtak. De tisztán. És tele voltak nevetéssel...

Gerzsenyi András