Sportvilágháború

Történelem

A hidegháború korszakában az igazi harci cselekmények a sport területén zajlottak a Szovjetunió és az USA között.

A kommunista vezetés mély meggyőződése szerint a szovjet életmódnak minden vonatkozásában felül kellett múlnia a nyugatit, azaz az intellektuális és erkölcsi fensőbbség mellett a fizikait is kötelessége volt bizonyítani. Ennek az elméletnek a legmeggyőzőbb bizonyítékai a szovjet sportolók nemzetközi sikerei lehettek. Ezért azután a hidegháború idején egy-egy szovjet sportoló győzelmét nem egyéni sikerként, hanem az egész Szovjetunió diadalaként kezelték, különösen, ha a sikert a vezető kapitalista országok valamelyikével szemben sikerült elérni. A hidegháborús ellenfelek megközelítőleg azonos módon kezelték ezt a kérdést, így nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a sport a nagyhatalmak szembenállásának szerves részévé váljék.

A Kremlt igen fájdalmasan érintette csapatainak veresége a nemzetközi versenyeken, ezért nemegyszer keményen megbüntették a játékosokat és az edzőket. Különösen akkor csaptak fel az indulatok, ha az éppen leggyűlöltebb ellenfelektől kaptak ki a vörös mezesek.

A legszemléletesebb példája ennek a magatartásnak az 1952-es helsinki olimpiához fűződik, ahol a labdarúgótorna nyolcaddöntőjében összesorsolták az SZSZKSZ és Jugoszlávia együtteseit. Abban az időszakban elképzelhetetlenül megnőtt a feszültség a két ország között. Sztálin mélységesen gyűlölte a jugoszláv vezetőt, Josip Broz Titót, ezért csak győzelmet várt csapatától. Ráadásul mindkét válogatott játékosait elsősorban a katonacsapatok adták, így az lehetett az ember benyomása, hogy a két hadsereg képviselői mérkőznek meg. Az első összecsapáson 15 perccel a mérkőzés lefújása előtt még Jugoszlávia válogatottja vezetett 5-1 arányban, ám a szovjetek valami elképesztő akaraterővel és ihletettséggel futballozva negyedóra alatt kiegyenlítettek. Mivel akkoriban nem döntöttek el mérkőzéseket büntetőrúgásokkal, két nap múlva újrajátszották a találkozót. Ez alkalommal 3-1 arányban magabiztosan nyertek a jugoszlávok. Sztálin olyannyira átélte a történteket, hogy parancsot adott minden felvétel megsemmisítésére, ami ezekről a "szégyenletes" mérkőzésekről készült. Nem hagyhatta büntetlenül a Vezér a játékosokat és az edzőket sem. A vereséget elítélő rendelet felért egy halálos ítélettel, mondogatták a kortársak. Szerencsére senkit sem végeztek ki, de előbb megfosztották minden rangjától és címétől Borisz Arkadjevet, a válogatott edzőjét, nem sokkal később pedig szélnek eresztették az egész játékos keretet. A mérkőzésen pályára lépett labdarúgókat megfosztották sportmesteri címüktől, s egy éves eltiltással sújtották őket.

A "gyalázatért" 1960-ban vehetett revansot a Szovjetunió, amikor Franko Spanyolországának válogatottja a vereségtől való félelmében nem utazott el Moszkvába az első labdarúgó Európa-bajnokság döntőjének mérkőzésére, s így a Szovjetunió története során először és egyben utoljára, Jugoszlávia legyőzésével Európa-bajnok lehetett.

Nyikita Hruscsov öröme azonban nem tartott sokáig, mivel a következő, 1964-es Európa-bajnokság döntőjének éppen Spanyolország adott otthont, s ott a Szovjetunió 2-1 arányú vereséget szenvedett a házigazdáktól. Hruscsov dühében az ezüstérem ellenére is leváltatta Konsztantyin Beszkovot, a válogatott edzőjét, a játékosokat pedig agyonhallgatták a sajtóban.

De a sportszembenállás nem korlátozódott csupán a labdarúgásra. Az 1972-es müncheni olimpia kosárlabdatornájának döntőjében például a két kibékíthetetlen ellenfél, a Szovjetunió és az Egyesült Államok válogatottja találkozott. A szovjetek a sípszóval egy időben dobott kosárral, egyetlen ponttal győztek, amit az amerikaiak szabálytalannak tartva nem tudtak elfogadni, s tiltakozásuk jeléül lemondtak az ezüstéremről. Akadt az amerikai játékosok között, aki végrendeletébe is belefoglaltatta, hogy leszármazottai halála után sem vehetik át a szerinte méltánytalan ezüstérmet.

A 60-70-es évek szovjet sikersportága volt a jégkorong. Miután a hokiválogatott 1964-ben és 1968-ban is megszerezte az olimpiai aranyat, érthető, hogy az SZKP Központi Bizottságában is sokan kedvelték ezt a sportágat. Az 1980-as Lake Placid-i olimpia elődöntőjében azonban mégiscsak megállították a legyőzhetetlennek tartott szovjet válogatottat, méghozzá az amerikai amatőrök győzték le őket 4-3 arányban. Ez a csodának tartott eredmény akkora jelentőséggel bír napjainkig, hogy az Egyesült Államokban 2004-ben már a második játékfilmet forgatták a történetről, s az amerikai csapat edzőjének szerepét maga Kurt Russel játszotta. Gondolhatjuk, hogy a szovjet játékosokat nem ünnepelték odahaza a történtek után.

A "jégcsaták" ráadásul a szovjet táboron belül is folytak. Így például 1968-ban, közvetlenül a prágai tavasz eseményei után a csehek Cehslovakia felirattal a mezükön léptek jégre a világbajnokság mérkőzésein a szokásos CSSR helyett, ami a Szovjetunióban óriási felháborodást váltott ki. A Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása után a két ország közötti mérkőzések valóságos csatákká fajultak annak ellenére, hogy a játékosokat nem hivatalosan figyelmeztették: tilos verekedni a szovjet tábor csapataival vívott mérkőzéseken.

Végül szinte természetes, hogy a politika az olimpiai játékok lebonyolításába is nemegyszer beavatkozott. Így például 1980-ban az USA és szövetségesei bojkottálták a moszkvai olimpiát, tiltakozásul a szovjetek afganisztáni bevonulása ellen. Válaszul hasonlóképpen cselekedett a Szovjetunió a keleti blokk országaival egyetemben az 1984-es Los Angeles-i olimpia alkalmával. (Kárpátalja/Korreszpondent)