Művészportré: Magyar László

Magyar László festőművésznek, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága (RIT) elnökének alkotásaiból nyílt kiállítás az elmúlt napokban Ungváron, a Kárpátaljai Népművészeti és Népi Építészeti Múzeumban. A megnyitót követően munkájáról és terveiről faggattuk a művészt.

– A mostani kiállítás egy bizonyos időszak termését hivatott bemutatni, vagy valamiféle koncepció szerint válogatta össze az anyagát?

– Inkább úgy fogalmaznék, most gyűlt össze annyi képem, hogy kiállítást rendezhetek belőlük. Viszonylag ritkán adódik ilyen alkalom, ráadásul sok képem gyűjtőknél, külföldön van – Magyarországon, Szlovákiában. Sajnos időről időre el kell adnom néhány vásznat, hiszen meg kell élnem valamiből. Mondhatni, spontán módon jött létre ez a kiállítás. Mikor felmerült a gondolat, hogy rendezzük meg a tárlatot, végignéztem a képeket, s úgy láttam, viszonylag egységes anyagot képeznek, amelyet be lehet mutatni. A most látható festmények túlnyomó többségét egyébként tavaly festettem.

– Sajátos kettősség jellemzi a képeit. Egyrészről ragaszkodik a valósághoz, például a természet látható szépségeihez, másrészről gyakorta belecsempészi ebbe a realitásba a fantázia, valamiféle mesevilág elemeit. Valójában melyik a fontosabb az ön számára?

– Számomra az a legfontosabb, hogy ki tudjam fejezni magam, láttatni tudjam azt, amit érzek. Az ember néha el akar szakadni a hétköznapoktól, sutba akarja dobni a realitást. Időnként az is előfordul, hogy egyszerűen csak más kifejezési formát keresek ugyanannak a gondolatnak. Ha ez sikerül, akkor vagyok a legboldogabb.

– Látva a tájképeket, a helyi tévécsatorna riportere megkérdezte öntől, hogy a síkságot, vagy a hegyeket szereti-e jobban. Tud választani?

– Az érzések, a benyomások egyszeriek és ideiglenesek. Se a hegyeket, se a síkságot nem szeretem állandóan figyelni, előbb-utóbb megunom egyiket is, másikat is. A táj változatossága sajátja a természetnek, az egész együtt szüli azt az érzést, amit a természet szereteteként tudatosítok. Ami a hegyvidék és az alföld közötti különbséget illeti, fogalmazhatnék úgy is, hogy éppen az vonz, ami hiányzik belőlük. Valójában persze mindkettőnek megvan a maga utánozhatatlan szépsége és egyedisége. Mindkét vidéken másként folynak a patakok, más színű a folyópart, másként hajolnak a víz fölé a fák, másmilyen az ég.

– Korábban megpróbálkozott színes üvegablakok, vitrázsok készítésével is, az utóbbi időben azonban nem láthattuk hasonló munkáit. Miért?

– Régebben valóban szerettem egyéb technikákat is kipróbálni, de csak egyedi alkalmakkor, vendégként dolgoztam más mesterek műhelyeiben. Ahhoz, hogy az iparművészet terén előbbre léphessek, saját műhelyre lett volna szükségem, sokkal több időt és energiát kellett volna fordítanom a dologra, ami viszont valószínűleg a festés rovására ment volna. Ma már úgy gondolom, nem lenne helyes elapróznom magam. Úgy érzem, a festészet terén is van még hová fejlődnöm.

– Mik a tervei az idei esztendőre?

– Egyetlen igazán komoly célom van: festeni, festeni, festeni. Közben remélem, hogy egyre gyakrabban lehetnek Magyarország és Szlovákia mellett kiállításaim itthon, Kárpátalján is.

– A festés mellett a RIT elnökeként kultúraszervezési feladatokat is vállal. Megfér egymás mellett a két feladat?

– Szó sincs róla, hogy terhes volna számomra az elnöki tisztség, de az biztos, hogy pluszerőt, energiát igényel a rám háruló kötelességek teljesítése. Úgy fogalmaznék, hogy önmagában sem a festés, sem a szervezőmunka nem jelent igazán megterhelő feladatot, a kettő összeegyeztetése azonban időnként nem egyszerű. A lényeg: amíg van egészségem és energiám, addig szívesen csinálom.

– A RIT-nek a kárpátaljai magyar kultúra megőrzéséért és fejlesztéséért kifejtett tevékenységét az utóbbi időben számos rangos anyaországi díjjal ismerték el. Lehet tovább fokozni a társaság működésének "hasznosságát"?

– Úgy gondolom, van még hová fejlődnünk. Mindazonáltal nem törünk szánt szándékkal újabb csúcsok felé. Azzal is megelégednék, ha az elkövetkezőkben is sikerülne egy ugyanolyan baráti társaságban ugyanolyan eredményesen tovább dolgozni, ahogyan eddig tettük. Remélem, sok remek tárlat vár még ránk idehaza és külföldön egyaránt. A legfontosabb, hogy művészként és a társaság tagjaként egyaránt jól érezzük magunkat a bőrünkben.

– Mire lenne mindehhez szükség?

– Mindenekelőtt nagy akaraterőre, egészségre, némi szerencsére, tudásra. Az anyagiakat szándékosan nem említettem. Úgy tartom, ha az előbbiek megvannak, megkerül az utóbbi is.

pszv