Globális tesztelés

Felforrósodott a hangulat a vizsgaközpontok körül. Krímen az oroszok tüntetnek, hogy anyanyelvükön, mármint oroszul vizsgázhassanak. Az Ungvári Nemzeti Egyetem rektora aggódik a felvételiző magyar diákok miatt, joggal, hisz a mai helyzet sem rózsás. Az ott tanuló tízezer diákból kétszázhatvan magyar nemzetiségű. Ez a szám pedig igen messze van az ezerkétszáztól, ami jogos és igazságos lenne. A técsői líceum már kiskaput is keresett, az igazgató szerint azok a végzősök, akik elvégzik az ungvári egyetem előkészítő tanfolyamát, már az iskola befejezése előtt fel lesznek véve az egyetemre, persze, ha leérettségiznek a vizsgaközpontokban.

Sajnos, most, itt többről van szó, mint arról, hogy néhány magyar diákkal több vagy kevesebb kerül be egyetemekre, főiskolákra. Az egész kárpátaljai magyar oktatás van veszélyben, és nemcsak a felvételizés miatt, hanem azért is, mert egyre kevesebb a gyerek - mind a magyar, mind az ukrán közösségekben -, és azokon a településeken, ahol a magyar mellett ukrán iskola is van, egyre erősebb propaganda folyik a magyar iskola lejáratására. Az ok nagyon prózai, az ukrán iskolákban sok esetben kritikus helyzetek adódnak, két-három gyermeken múlik, hogy párhuzamos vagy csak egy osztály nyílik szeptember elsején. Kenyérkérdés ez a javából, és a kollegialitás sokszor oda vezet, hogy az újonnan és magyarországi segítséggel megépült iskolából "átszerveztek" - írd és mondd - hetven gyereket az ukrán iskolába a magyar iskola igazgatójának aktív közreműködésével.

A szülőket a "gyermek jövője" jelszóval manipulálni lehet és manipulálják is. A magyar iskola fontosságát igazán 1989-ben éreztem meg Csepében, a KMKSZ alakuló ülésén. Csepe különleges nagyközség Ugocsában, római katolikusok és reformátusok mellett többségében görög katolikus magyarok lakják. Az oroszok bejövetele után néhány ruszinul tudó ember vette kezébe a falu irányítását. Jóakaratúak és bölcsek voltak, elhitették az oroszokkal, hogy Csepe egy ruszin falu, magyarok nem lakják. Nem volt könnyű mutatvány egy református templommal a falu közepén, de sikerült és elszabotálták a málenykij robotot. A községből senkit nem vittek el a lágerbe. Ezek után elég veszélyes lett volna magyar iskolát követelni, így aztán magyar iskola nélkül telt el ötven év. 1989-ben a csepei KMKSZ alakuló ülése is úgy indult, mint mindenütt. Összegyűlt vagy harminc ember, felálltunk, elkönnyeztük a Himnuszt, akkoriban ez így volt, a többség könnyes szemmel énekelt, a gyengébb idegzetűek nem énekeltek, csak zokogtak. Ezek után felforrósodott a hangulat két kialakult csoport között. Külön is ültek, az idősek és a fiatalok. Amit ott az idősebb korosztály kapott azért, hogy annak idején nem nyitották meg a magyar iskolát, azt rossz volt hallgatni. Felhánytorgatták sérelmeiket a csepei fiatalok, hogy levelet írtak a katonaságból orosz betűkkel magyarul a szüleiknek, és hogy bármerre mennek, nem tartják őket magyaroknak. Arra az érvre, amit az idősebbek mondtak, hogy magyarok vagytok ti úgy is, hisz tudtok magyarul, az volt a válasz, hogy magyarok vagyunk, de nem olyanok, mint azok, akik magyar iskolát végeztek. Volt ott minden, még olyan is, hogy a lány, akinek udvarolt, nem hitte el a fiúnak, hogy magyar. Botrányba fulladt a gyűlés, de tudtuk és éreztük, hogy a mind a két csoportnak igaza van. Így aztán nem is alakult meg a KMKSZ akkor Csepében, csak később. Viszont szegény özvegy édesanyámnak nem volt kérdés, milyen iskolába adjon. És milyen jól tette, hogy magyarba adott, mert most majd az unokáimnak elmesélem, hogy azért nem végeztem el az egyetemet, mert nem tudtam oroszul. Az osztályképet meg eldugom, nehogy kérdezősködjenek, mert nehéz lenne tisztáznom magam, hogy néhány tanár, orvos, mérnök osztálytársam mellett hárman igazgatóságig vitték, a negyedik pedig vezérigazgató lett egy nagyüzemnél magyar iskolával, én meg ugye... Na, de ezt hagyjuk.

Szerencsére nem minden a nyelvtudás, mert ha csak az számítana, akkor már rég kiürültek volna a népes ruszin falvak, mert ott tudniillik minden gyerek, még az iskolába menet előtt tud ukránul. És ha elvégzi az iskolát, felvételizhet az anyanyelvén. Mégis él a falu, nem ment el mindenki orvosnak, mérnöknek, ügyvédnek Kijevbe vagy Ungvárra. És még csordást is könnyebben szerződtetnek, mint a magyar községek. Na de nem akarom én itt elbohóckodni a lényeget. A lényeg pedig az, hogy mi, határon túli magyarok hátrányos helyzetben vagyunk és hátrányos helyzetben maradunk is, mindaddig, amíg magyarok maradunk. Az állam nyelvét, melyben élünk, meg kell tanulni, és ennek érdekében mindent meg is kell tenni. De aki ezt a felvételikre megoldásként hangoztatja, az vagy farizeus, vagy egy szerencsétlen megvezetett ember, mert az, hogy egy vetélkedőn az egyik gyerek az anyanyelvén versenyez, a másik pedig egy megtanult nyelven, ez nem esélyegyenlőség, hanem diszkrimináció lenne a javából. Szeretném megóvni a szülőket attól, hogy a hátrányos helyzetet úgy küszöböljük ki, hogy a hatéves gyermeket beadjuk egy olyan közösségbe, ahol őt nem értik, és ő sem ért meg senkit, ahol eleve hátrányos helyzetbe kerül, és kialakul benne egy kisebbségi érzés a többiekkel szemben, amit egy életen át cipelhet magával.

Milován Sándor