A belviszály árnyéka

Az ukrán politika sok ellentéte közül a Juscsenko-Timosenko párharc nyomja rá legerőteljesebben a bélyegét az események alakulására.

Szegény narancsos választók olyan helyzetben vannak, mint a válófélben levő szülők gyermekei. Érzik, hogy a család rövid időn belül felbomlik, ezért részben próbálják rávenni anyut és aput, hogy maradjanak együtt, de közben már helyezkednek, hogy melyikkel szeretnének élni. Minél kisebb a gyerek, annál inkább reménykedik a válás elmaradásában, minél nagyobb, annál inkább az elkerülhetetlenhez való alkalmazkodásra összpontosít.

Hivatalosan még béke és együttműködés van az elnök és a miniszterelnök között, sok jámbor narancsos szavazó egyelőre még azt gondolhatja, hogy Janukovicsék a fő ellenség. A tájékozottabbak azonban már beletörődtek, hogy a "két dudás egy csárdában nem fér meg" elv vastörvény a politikában is. Márpedig mind Juscsenko, mind Timosenko egyértelművé tette, hogy első számú főnök akar lenni. A módszerek nagyjából egyformák, a taktikák különbözőek.

Timosenko azért akar elnök lenni, mert azt tapasztalja, hogy az elnöki pozíció korlátozza a miniszterelnökit. Ez a gyakorlat ugyan alkotmányellenes, de a politikai kultúra adott szintje mellett kiiktathatatlan. A fő hatalmat Ukrajnában az az elnök birtokolhatja, akinek saját miniszterelnöke van. Vagyis két választást kell nyerni hozzá. A parlamenti félig-meddig megvan, marad a 2009-es őszi elnökválasztás. Ha az sikerül, majd átállnak a győzteshez a képviselők is, ha pedig nem, ki lehet majd kényszeríteni újabb parlamenti választást.

A győzelemhez birtokolni kell az egyik - vagy narancsos-nacionalista, vagy kék-fehér-oroszbarát - szavazótábort, és bele kell kaszálni a másikba. Timosenkónak tehát a forradalmi demagógiát kell folytatnia és benyomulni Janukovics vadászterületére. Az utóbbit osztogatással lehet elérni. Janukovicsnak ez részben visszafelé sült el a 2004-es radikális nyugdíjemeléssel. Timosenko az elértéktelenedett szovjet takarékbetétekkel operál a szokásos nyugdíj- és közalkalmazotti fizetésemelés mellett.

Az osztogatást az infláció felpörgetése, az ország eladósodása és a privatizációs bevételek révén lehet fedezni. Világos, hogy az utóbbi az egyetlen tényleges bevételi forrás az állami vagyont üzemszerűen megcsapoló sémák kontrollja mellett. Az ellopott gázpénzeknek, a szénbányászat magánzsebekbe irányított állami támogatásának, az exportőrök áfavisszatérítéseinek, a kijátszott vámszabályokból származó extraprofitnak azonban megvannak a gazdái. Azok finanszírozhatnak egy-egy kampányt, de hogy engedjék a pénzt az államkincstárba befolyni, az naiv elképzelés. A maximum az, hogy némelyektől, aki nem áll időben a győzteshez, elveszik az üzletét. Az utóbb üzletembernek vagy oligarchának titulált tolvaj azonban továbbra is lopni fog.

A kompenzációt az ukrán Takarékbankon keresztül intézik, amelynek a vezetőjét Juscsenko leváltotta, Timosenko védi. A privatizáció az állami vagyonügynökségen keresztül bonyolódik, amelynek elnök asszonyát Timosenko leváltaná, Juscsenko (nevében Baloga) védi. Az ukrán-orosz gázvita is arról szól, az elnök vagy a miniszterelnök emberei kezeljék-e a közvetítő sémákat. A "saját embert kulcspozícióba" tehát közös elem a felek által követett taktikai sémákban. Juscsenko a káderfronton kívül elindított egy alkotmánymódosító akciót is. Azt (ha nem is a lakosság, de a politikailag aktív rétegből) mindenki érti, hogy alkotmányt módosítani kétharmados többséggel lehet. Timosenkóval együtt lenne Juscsenkónak 227 embere a 300 helyett, tehát nincs is értelme belefogni az egészbe. Mégis nekifogtak, mégpedig elővéve a Kucsma-Medvedcsuk-féle népszavazásos variánst. Népszavazással a parlamentet megkerülve alkotmányt módosítani alkotmányellenes, de ami a lényeg: ha Kucsmának 2000-ben újraválasztása után nem sikerült, akkor mi esélye van ugyanerre Juscsenkónak, ciklusa végén katasztrofális népszerűségi mutatók mellett? Annyit mindenesetre elért a kezdeményezéssel, hogy azt a néhány meggyőződéses jogállamiságpárti véleményformálót, aki maradt az ukrán közéletben, maga ellen hangolta.

A Juscsenko-Timosenko párharc egyre fokozódó intenzitása még nem iktatja ki a játszmából a Janukovics fémjelezte tábort. A "donok" azonban most a narancsos belháború szításán taktikáznak. Elküldték például képviselőjüket a Juscsenko-féle alkotmánymódosítás-előkészítő bizottságba. Hogy az elnöki szuperhatalmat tartalmazó elképzeléseket meg is szavaznák, az nem valószínű. Inkább csak biztatják az elnököt, ne érezze magát egyedül a miniszterelnökkel szemben. A másik oldalról viszont bekeményítettek NATO-ügyben, pontosabban felhasználták azt a parlament munkájának blokkolására. Ha nem működik a parlament, a kormánykoalíció sem tud működni, hiszen a parlament törvényhozó és kinevezési jogköre nélkül a kormány vajmi keveset tehet. A NATO-val szembeni kiállás jó ürügy, hogy ne kelljen Timosenko saját választóik körében is hatásos osztogatási politikájához asszisztálni vagy éppen magukra venni annak megtorpedózását.

A parlament blokádjával megérkeztünk arra a pontra, ahonnan elindult az előrehozott választás története. Janukovics jelezte is, hogy készek idáig elmenni. Ebben a Fődon aligha őszinte. A dolog jelenlegi állása mellett a szavazóhelyiségekben aligha tudnák a maguk javára eldönteni a patthelyzetet. A nyertes Timosenko lenne. Egyelőre a "donoknak" sincs jobb ötlete, mint hogy támogassák a Juscsenko-Baloga páros jelenleg inkább kontraproduktív erőfeszítéseit a "Julja-veszély" elhárítására.

Sz. K. M.