A lágertől a községi krónikáig
Bő fél évszázaddal ezelőtt, 1944 és 1947 között több tízezer kárpátaljai (és csonka-beregi) magyar férfi járta meg a kommunizmus "koncentrációs táborait", azaz a Gulag dermesztő lágereit, vagy éppen - civil létükre - a hasonló körülményeket nyújtó szovjet hadifogolytáborokat. Közéjük tartozik az aklihegyi Pénzes János is.
- '44 novemberében hatvanöt embert vittek el a falunkból a lágerbe, akik közül harmincöten hazatértünk, de a többi odahalt, míg a 2. világháború frontjain összesen tíz idevalósi férfi esett el - idézi fel a múltat beszélgetőtársam, a "málenykij robot" immár egyetlen élő helybeli tanúja. - Az oroszok "hajcsárjai", felfegyverzett újakli lakosok szedtek össze minket, és kísértek be Nagyszőlősre, az átmenetileg szovjet katonai parancsnoksággá "kinevezett" volt vármegyeházára, ahol négy napig maradtunk, s a puszta földön hálva, újságokkal takarózva töltöttük el az éjszakákat. Innen pedig - Beregszász érintésével - Szolyvára vezetett az utunk, ahol egy hatalmas, fekhelyekkel egyáltalán nem rendelkező barakkba zsúfoltak be minket. Négy napon át sem ételt, sem italt nem adtak nekünk, aztán gyalogmenetben indítottak el minket Turka - Sztarij Szambor - Novij Szambor felé...
A kétezer legyengült, éhes fogolyból álló menetoszlopban többen is összeestek a Kárpátokon átvezető hosszú út során, az őrök pedig egyszerűen az út szélére húzták és otthagyták az erejük végéhez ért szerencsétleneket, akiken még a társaik sem segíthettek, mert a szovjet katonák senkit sem engedtek kilépni a sorból. Turkán azután négy-négy fogoly kapott egy konzervet meg egy fekete téglakenyeret, s ennek a kevés élelemnek kellett kitartania Novij Szamborig (ami csak állandó koplalás mellett sikerülhetett), ahol is teherkocsikba vagonírozták be a deportáltakat (hatvan embert egy kocsiba), majd a hosszú szerelvény elrobogott a napkelte irányába.
Nyolc napig utaztak Doneckig, a város körül létrehozott 32 hadifogolytábor egyikéig, miközben naponta egy veder korpalevest kapott egy vagon, s öt deka kenyeret egy ember. Reggelente az őr kinyitotta az ajtót, s bekiáltott: van-e halott a kocsiban. Ha nem volt, akkor káromkodott, viszont ha akadt, akkor a szovjet katona csak annyit mondott: "Haraso", vagyis, hogy jól van... Beszélgetőtársam vagonjában öten haltak meg az utazás alatt, s ha minden kocsiban hasonló volt a halálozási arány, akkor mintegy 150 emberrel végezhetett - csak ebben az egy szerelvényben - a bolsevik barbárság...
- A lágerben hatalmas barakkokban helyeztek el bennünket - a miénkben úgy ötszázan lehettünk -, priccseken háltunk, s két rakott spór állt a barakk két végében, melyekbe jó szenet kaptunk, csak éppen keveset, így míg a barakk két végében még elég enyhe volt a levegő, addig középütt, bizony, hideg uralkodott, kiváltképp télen - emlékezik vissza beszélgetőtársam. - Az első két hónapot karanténban töltöttük, utána pedig különböző munkákra hurcoltak minket, én például a mezei brigádba kerültem, mezőgazdasági munkákat végeztem, s meg kell hagyni, hogy az őrzésünkre kijelölt katonanő emberi módon viszonyult hozzánk. Hanem a tervet teljesítenünk kellett, különben 20 dekára csökkentették a 30 dekát kitevő napi kenyéradagunkat. Amúgy mind a karanténban, mind azt követően két deka szalonna és öt deka kenyér volt a reggelink, répalevest és répafőzeléket adtak ebédre, egy kis sózott hal jutott vacsorára, a két későbbi étkezésre kellett beosztanunk a reggeli után maradt 25 deka kenyerünket, s persze, a táborban is történtek halálesetek...
1945 őszén azután beszélgetőtársamat - megannyi sorstársával együtt - ismét bevagonírozták, s persze, itt is teherkocsikba kerültek. Romániába, a hatalmas focsani hadifogolytáborba vitték őket, miközben az egész utazás alatt csak egyszer kaptak enni egy kis cukrot meg egy kevés kenyeret. Focsaniban azonban nem fogadták be őket a teljesen megtelt táborba, így továbbvonatoztak Iasiba, az ottani, hasonló létesítménybe, ám ott is csak egy épület eresze alatt tudtak helyet biztosítani számukra, négy nap múlva pedig Királyházára robogtak, ahol egyszerűen szélnek eresztették őket. Ám annak ellenére, hogy semmiféle hivatalos igazolványt nem kaptak, baj nélkül hazaértek. 1945 novemberét mutatta a naptár...
- Hazatérésemet követően úgy éreztem, dokumentálni kellene a falu életének a főbb eseményeit - vált témát a korához képest igen mozgékony idős bácsika. - Előbb összeállítottam a lágerbe elhurcolt földijeim névsorát, majd később azokét is, akik sohasem tértek haza a Gulagról. Ezt követően pedig jegyezni kezdtem a születések és a halálesetek bekövetkezését, amit a mai napig folytatok, s végzem, amíg csak tudom. Emellett érdekelni kezdett, honnan települtek át ide a falubelijeim felmenői. Aklihegy ugyanis csak az 1800-as években jött létre, méghozzá úgy, hogy a közelebbi vagy távolabbi falvak, városok, mint Debrecen, Nyíregyháza, Nagypalád, Nagyszőlős, Huszt, Akli, főleg pedig Királyháza több lakosa is telket vásárolt és szőlőt telepített a szőlőtermesztésre nagyon alkalmas, szép fekvésű hegyen, majd a tulajdonosok bérmunkásokat szerződtettek a szőlők megművelésére. A környező községekben lakó munkások pedig előbb csak csőszkunyhókat róttak egybe itt, később viszont már házakat is építettek, s végleg ideköltöztek...
Beszélgetőtársam tehát nyomozni kezdett az aklihegyi lakosok apai és anyai felmenői után, s családokra bontva lejegyezte, melyik családtag mikor és hol született, mikor és hol halt meg. Az egyik fia pedig hajlamos továbbfolytatni az apja által megkezdett munkát, így elmondhatjuk, hogy Pénzes János nagyon értékes segítséget nyújtott a majdani falumonográfiák leendő szerzői számára.
Lajos Mihály
