Peking elé: Interjú Hecko Nyina olimpiai bajnok kézilabdázóval

32 éve 4 ezer rubelt ért az olimpiai arany

Kárpátaljának utoljára 32 éve, az 1976-ban rendezett montreali ötkarikás játékokon volt olimpiai aranyérmes sportolója. A szovjet női kézilabda-válogatott soraiban beregszásziként elsőséget szerző Hecko-Lobova Nyina azóta is a Vérke-parti városban él. A kiváló sportembert a pekingi olimpia nyitánya előtt kértük fel egy kis múltidézésre, illetve esélylatolgatásra.

– A mostani, modern csúcstechnológiával felvértezett élsportban edzők, felkészítő teamek egész sora dolgozik azon, hogy a négyévente rendezendő legjelentősebb sporteseményre a maximumot hozzák ki a sportolókból. Hogyan volt ez több mint három évtizeddel ezelőtt?

– Természetesen akkoriban is nagy súlyt fektettek a formába hozásra, az akklimatizálódásra és egyéb olyan tényezőkre, amelyek hatással lehetnek a sporteredményekre, de az eszközöket nagyban befolyásolták a lehetőségek. Montrealba például mindössze két nappal az első meccsünk előtt érkeztünk meg – emlékszem, a repülőben például nem volt szabad aludni sem... – és az első napokban bizony éreztük is az időeltolódásból adódó fáradtságot. Akkoriban azonban a szovjet válogatott annyival jobb volt a többieknél, hogy mindez nem okozott komoly gondot.

– Az érmes helyezések most 100, 70, illetve 50 ezer dollárt érnek az ukrán sportolóknak, ezen felül még a dobogósok életük végéig havonta is komoly összegeket tehetnek majd zsebre. A 70-es években hogyan fizetett az olimpiai arany?

– 4 ezer rubelt kaptam az elsőségért, ami akkori árfolyamon természetesen komoly pénzösszegnek számított. Ezenkívül havonta 300 dollárt tesz ki az olimpiai aranyéremért járó sztipendium (járadék).

– Montrealban Ön 19 évesen lett olimpiai aranyérmes, azt követően pedig még több mint két évtizeden keresztül ,,benne volt" az élsportban. Hogyan lehetséges, hogy több olimpián nem vett részt?

– Montreal után két évre született meg a fiam, amit én előzetesen nem ,,egyeztettem" a válogatott vezetőivel, így megorroltak rám. Ezenkívül a ,,szbornaját" és a Szpartak Kijevet vaskézzel irányító – amúgy kora legkiválóbb szakemberének számító – Igor Turcsinnak az sem tetszett, hogy többszöri invitálásra sem igazoltam át a fővárosiakhoz, hanem maradtam Beregszászban. Ez megbocsáthatatlan ,,bűnnek" számított, így hiába voltam az 1980-as moszkvai olimpia ideje alatt is csúcsformában, nem kaptam meghívást a válogatottba. Igaz, némileg kárpótolt az a tény, hogy 1982-ben Budapesten – még mindig beregszásziként – világbajnok is lehettem.

1984-ben Los Angelesben a bojkott miatt nem vett részt a Szovjetunió, négy évvel később pedig már egy őrségváltáson esett át a sportág.

– Mit vár Pekingtől, milyen sporteseményeket követ majd fokozott figyelemmel?

– Sajnos Ukrajna nemcsak kedvenc sportágamban, de egyetlen csapatsportban sem képviselteti magát, ami bizony komoly aggodalomra ad okot. Meggyőződésem, hogy a megfelelő felszereltségű csarnokok hiánya okozza ezt a problémát, ami komoly, állami áldozatvállalás nélkül nem is oldódik meg egyhamar.

A kézilabda mellett elsősorban a művészi tornát, az úszást, a birkózást és az atlétikát figyelem majd fokozott figyelemmel. Ami az esélylatolgatásokat illeti, én legalább 10 ukrán aranyéremben bízom, de annyira kiegyenlítettek az erőviszonyok, hogy apróságokon is sok minden múlhat.

(tamási)