64 éve történt...

Megemlékezések az elhurcoltakról

2008. november 21., 09:00 , 410. szám

64 évvel ezelőtt, 1944 novemberében történt a kárpátaljai magyarság egyik legnagyobb tragédiája: a 4. Ukrán Front hírhedt 0036. számú határozata értelmében az ún. háromnapos jóvátételi munkára ("málenykij robotra") behívták a 18 és 50 év közötti magyar és német civil férfilakosságot. Az önként jelentkező férfiakat azonban háromnapi jóvátételi munka helyett sztálini lágerekbe deportálták, sokszor hosszú évekre. Nagy részük az embertelen körülmények között elpusztult, messzi idegen sírokban nyugszik. Kárpátalja magyar településein azonban nem feledkeznek meg róluk, ápolják emléküket. Idén november 16-án elsőként Mezőváriban, Hetyenben és Beregszászban, 17-én Aknaszlatinán és a munkácsi járási Beregrákoson, majd 18-án Orosziban emlékeztek meg magyarjaink az elhurcoltakról.

Mezőváriban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) helyi alapszervezete szervezésében november 16-án a helyi református templom szomszédságában álló emlékműnél emlékezett a település magyarsága. Közel kétszáz áldozatot gyászol a falu.

Az emlékünnepség a református templomban tartott istentisztelettel vette kezdetét, ahol Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét. Majd a hívek a templomból a Mindig velem, Uram... kezdetű egyházi énekkel vonultak az emlékjelhez. Itt elsőként helyi fiatalok adtak elő az alkalomhoz illő verseket, énekeket, majd Berki Károly, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke szólt a 64 évvel ezelőtti novemberi eseményekről, melyekről hosszú évtizedekig csak félelemmel a szívben, titokban lehetett megemlékezni. 1944 novemberében a 4. Ukrán Front hírhedt napiparancsa értelmében minden 18 és 50 év közötti kárpátaljai magyar (és német) férfinak "malenykij robotra" kellett bevonulnia. A parancsnak Mezőváriban is eleget tettek. Az eredmény közel kétszáz halott, jóval több lélekben meggyötört ember és a titok terhe a ki nem mondható igazságról.

"Miért is fontos ez a megemlékezés? – tette fel a kérdést Berki Károly. – A válasz nagyon is egyszerű: mert a múltunkat megidézve tapasztalatot nyerhetünk a jelenben, és utat mutathatunk a felnövekvő nemzedéknek a jövőre nézve... Most, a 21. században sokan arra gondolnak itt közülünk Kárpátalján, hogy a 44-es eseménysorozat volt az utolsó tragédia. Nekünk, határon túlra szakadt magyaroknak azonban mindig résen kell lennünk. Kisebbségben ugyanis nagyon nehéz, küzdelmes az élet. Különösen azoknak nagyon nehéz a teher, akik látják, értik és érzik a körülöttük zajló eseményeket." A szónok felhívta a figyelmet a passzivitás veszélyére. Mint mondta, azoknak, akik a kárpátaljai magyarságot ért problémák és veszélyek súlyát nem veszik a vállukra, rövid ideig talán valamivel könnyebb életük lesz, hosszú távon azonban a katasztrófa elkerülhetetlen. Ennek tipikus példája, amikor a magyar szülők nem átgondoltan ukrán osztályba adják gyermekeiket. Ez pedig az első lépés a beolvadás felé.

Zán Fábián Sándor szintén szólt a közelmúltban a kárpátaljai magyar oktatáspolitikában bekövetkezett negatív eseményekről. A legfontosabb az, hogy ne fogadjuk el a pillanatnyilag kialakult kényszerhelyzetet, ne hagyatkozzunk csupán arra a gondolatra, hogy majd lesz valahogy. Merjünk beszélni a dolgokról, merjük a nehézségeket kimondani, mert ha félünk, akkor ismét oda jutunk, hogy azok, akik ezeket a nehézségeket okozták, velünk szemben elérik a céljukat" – mondta a püspök.

A megemlékezés végén az egybegyűltek elénekelték a Himnuszt, majd elhelyezték az emlékműnél a kegyelet koszorúit.

Hetyenben ugyancsak a helyi KMKSZ-alapszervezet szervezésében emlékeztek elhurcoltjainkra. Délután a megemlékezők református istentiszteleten vettek részt, melynek során Cseresznye Albert lelkipásztor imádkozott az elhurcoltakért és családjukért, kérve az Urat, adjon megnyugvást számukra. A megemlékezés ezután az elhurcoltak emlékére állított emlékműnél folytatódott, ahol Tóth Irén, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke üdvözölte az egybegyűlteket és köszönte meg nekik a részvételt. Ködöböcz Lajos biológia- és kémiatanár – aki édesapját vesztette el a sztálini deportálások következtében – az elhurcoltak sorsáról, családjuk itthoni szenvedéseiről beszélt. Hetyenből 127 férfit vittek el, közülük 50-en odahaltak. A hazatértek közül már csupán ketten élnek.

Végezetül elhangzott a Szózat, majd a gyerekek virágot, a felnőttek pedig koszorúkat helyeztek az emlékműre.

Beregszászban az emlékezők az 5. sz. középiskola előtt gyülekeztek, ahonnan a hatvannégy évvel ezelőtti deportálások első hulláma elindult, majd az épület falán elhelyezett emléktábla megkoszorúzása után a gyászünnepség az elhurcoltak közeli emlékművénél folytatódott. A túlélők közül Balázsi László egykori elhurcolt beszélt a deportálás következményeiről, személyes élményei elmondásával idézte fel a borzalmakat.

Aknaszlatinán Szedlák Gyula, a helyi KMKSZ-alapszervezet elnöke és Kocserha János alpolgármester megkoszorúzták a sztálinizmus áldozatainak a katolikus temetőben emléket állító keresztet. A központi megemlékezés a római katolikus templom kertjében, az 1991-ben állított emlékoszlopnál volt, ahol Kocserha János és Szedlák Gyula emlékezett a 175 áldozatra, az Aknaszlatinai Bolyai János Középiskola diákjai emlékműsorral idézték fel népünk történelmének e legsötétebb korszakát, és mindegyik áldozat emlékére gyújtottak egy-egy mécsest. Végül Butsy Lajos helyi római katolikus lelkipásztor celebrált szentmisét az áldozatok lelki üdvéért.

Beregrákoson az elmúlt vasárnap emlékeztek a sztálinizmus hatvankét helyi áldozatára a református templom kertjében lévő emlékműnél. Tóth Margit, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke emlékezett az áldozatokra, majd Gulácsy Lajos Mélységből a magasba című könyvéből olvasott fel. Az iskolások versekkel emlékeztek, a hozzátartozók gyertyát gyújtottak, koszorúztak, majd Páll Lászlóné református tiszteletes felolvasott egy vigasztaló igét.

Sin József, a Beregszászi Járási Közigazgatási Hivatal elnökhelyettesét, a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezetének elnöke, a sztálini önkény, a kommunista rendszer kegyetlenségéről beszélt. Kiemelte: "Bármilyen korban is éljünk, kötelességünk megemlékezni és tudni azt, honnan és miből származik a gonosz. Levonható tanulság: soha, semmilyen körülmények között nem szabad megengedni azt, hogy a jövőben ilyen események történjenek." Végezetül szólt a legnagyobb összetartó erőről, mely nem más, mint népünk, nemzetiségünk.

Csizmár Béla, a Beregszászi Járási Tanács elnöke arról szólt, mennyire fontos a tudás, a szeretet, az akarat, az összefogás, a hagyományok ápolása és az, hogy a következő generációt ezek szellemében neveljük. Mint mondta, sokat szenvedett kárpátaljai magyarságunk megmaradásának ez az egyik kulcsa.

Lengyel Donát római katolikus atya kárpátaljai szolgálata kezdetére visszaemlékezve elmondta, mit jelent idegenben megtapasztalni és látni az itt élőknek a magyarságért, a nyelvért, a kultúráért való küzdelmét, áldozatát, melyre sokszor egyik utolsó alappillére az Istenbe vetett hit, bizalom.

Orbán Sándor református lelkipásztor a halottaikat gyászolóknak János evangéliumából mondott vigasztaló igét: "Én vagyok a feltámadás és az élet. S aki hisz bennem, ha meghal is, él az."

Sebi András nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész szólt arról, hogy a településen már csak hárman élnek az egykor elhurcoltak közül. Felhívta mindenki figyelmét megbecsülésükre, tiszteletükre, mint olyan férfiakéra, akik nehéz körülményeik ellenére is bátran vállalták magyarságukat.

A település fiataljai az alkalomhoz illő ünnepi műsort adtak elő, majd virágokat, koszorúkat, gyertyákat helyeztek el az emlékművön.

F.Zs./B.Zs.