Meghurcolt lelkipásztoraink

A magyarságunk bástyáit képező történelmi egyházak sokat szenvedtek 1944 után az új megszálló hatalomtól. Az egyházi ingatlanokat elkobozták, a lelkészek nagy részét elhurcolták. Közöttük volt 1949-ben Pásztor Ferenc beregszászi főesperes. Hogy életéről cikket írhattunk, abban nagy szerepe van Bohán Béla beregszászi plébános atyának, akinek a kutatásokból származó tekintélyes mennyiségű információját használtuk fel.

Pásztor Ferenc római katolikus atya, beregszászi főesperes Ungváron született 1880. január 14-én. Teológiai tanulmányait Szatmáron végezte el 1898-tól 1902-ig. Pappá szentelésére 1902. június 27-én került sor.

A legelső években több helyen is szolgált: segédlelkészként Csomaközön, Szatmáron, Nagybányán, Szinevéralján. Káplánsága idején szolgált Nagybocskón és Szatmáron is, később Dobóruszkán, végül 1949-ben történt elhurcoltatásáig Beregszászban.

A kereszténységért és magyarságért végzett szolgálatával már a csehszlovák érában kivívta a hatóságok nemtetszését, mint államellenes egyént rendőri felügyelet alatt tartották.

1932-ben került Beregszászba, ahol tevékenyen látott munkához. Ez mindjárt eredményeket is hozott: 1934. március 11-én a városban megalakult a Kárpátaljai Magyar Dalos Szövetség, melynek Pásztor Ferenc az elnöke lett. Ügyvezetővé Nyitrai Béla bátyúi református lelkészt választották.

Nem sokkal ezt követően azonban nagy problémával kellett szembenéznie. A város római katolikus magyar iskoláját a csehek mint a magyarság egyetlen mentsvárát meg akarták fojtani. A hatalom kifogásolta, hogy kicsik a tantermek az államilag kötelezett 45-50 gyerek számára. Ezenkívül adóhátralék címén zár alá helyezték az egyházi vagyont. Pásztor Ferenc vezetésével 1935-36-ban társadalmi gyűjtésre került sor, ebből a nemes célból az atya saját magánvagyonát - 20 000 cseh koronát - is felajánlotta. Ennek köszönhetően sikerült az iskolát nemcsak megmenteni, hanem továbbfejleszteni is: egy második emeletet húztak fel. A már meglevő kettő mellé további négy tantermet építettek.

Ferenc atya nagy szeretetnek örvendett a lakosság körében. A szegények megsegítésére karácsony előtt jótékonysági vásárt rendeztek, megszervezte a Karitászt, valamint ökumenikus formában előmozdította a szegénygondozást is a városban: két ferences nővér, két diakonissza és egy izraelita gondozónő foglalkozott a rászorulókkal.

Még dobóruszkai plébánosként nemcsak a plébánia, hanem az egyházmegye szintjén is megbízást, majd 1923-ban kitüntetést kapott: szentszéki tanácsos, a katolikus iskolák felügyelője Kárpátalján, a szegények ügyvédje, tanácsos plébános, számvevő, a hitoktatókat felügyelő bizottság elnöke volt. 1944-ben különleges felhatalmazással rendelkező főesperes lett.

Őszinte felelősségtudatát tükrözik egy 1943-ban írt lelkipásztori beszámolójának befejező sorai: "Súlyosan érzem a nagy felelősséget, kötelességet, hogy többet, ezerszer többet kellene tenni a lelkek megmentésére, üdvözítésére, Jézus Szívének nagy kegyelme, a jó Isten irgalmas jósága pótolja mindazt, amit szolgájának hűtlensége, nyomorúsága elmulaszt."

A háború végén és utána mutatkozik meg különösen lelki nagysága, az egyház és a magyarság érdekében vállalt szerepe. Hűségesen kitartott plébánosi helyén. Igyekezett lépéseket tenni a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1945 januárjában egy 10 pontos felhívás jelent meg, mely előírta, milyen feltételek mellett lehet megindítani újból az iskolát és hogyan lehet kérni a magyar nyelvű oktatást. Beregszászból 177 szülő aláírásával írt kérvényben kérte Pásztor Ferenc az oktatás újbóli megindítását, de ezt a februárban jött válasz nem engedélyezte. Így szűnt meg a II. világháború utolsó hónapjaiban a beregszászi római katolikus iskola.

1946. április 15-én Scheffler János szatmári püspök a rendkívüli állapot miatt Pásztor Ferenc beregi főesperest kinevezte az Ukrajnához került terület különleges helynökévé. A szovjethatalom azonban nem nézte tétlenül munkásságát. 1949. február 27-én keresztelt utoljára Pásztor Ferenc Beregszászban. Márciusban még egy iratot iktat, majd - ahogyan a helybéliek emlékeznek - hamvazószerdán, március 2-án börtönbe viszik. Így emlékszik erre vissza unokaöccse, dr. Pásztor István ügyvéd a család történetében "Reminiszcenciák II." cím alatt: "Mikor már közeledtek az orosz csapatok Beregszász felé, kértük, hogy jöjjön át hozzánk Vitkára. (...) Kijelentette, hogy híveit nem hagyja cserben, bármi történjék is vele. (...) Még halála előtt néhány évvel kerülő úton levelet küldött legfiatalabb testvérének, Pásztor Erzsébetnek. (...) Ebben a levélben többek között azt írta, hogy megkísértette a Sátán, ígértek neki szabadságot, azt is, hogy hazaengedik, ha áttér a pravoszláv hitre. Erre nem volt hajlandó, hitét nem tagadta meg, inkább a halált választotta." (29.o.)

A Szovjetunió Állambiztonsági Minisztériumának különbizottsága 1949. július 6-án 25 évi kényszermunkára ítéli, majd Szibériába hurcolják. Együtt raboskodott dr. Harangozó Ferenc szombathelyi szemináriumi vicerektorral.

Csanádi György Régi beregszásziak című műve szerint 1950-ben halt meg, a Schematizmus szerint pedig 1951. október 15-én Szibériában a 20-as lágerben, 54 km-re Tajsettől.

A Szatmári Egyházmegyének a háború utáni papi áldozatai közül ő a második. (Haklik Sándor császlóci esperes-plébános már útközben meghalt.) Harmadiknak követte barátja és igaz lelki rokona, dr. Scheffler János megyéspüspök.

Az ukrán állami hatóság 1989-ben rehabilitálta Pásztor Ferencet. Beregszászban, a római katolikus templom falán a hívek fehér márványtáblát avattak emlékére.

Fischer Zsolt