2009. január 30.

A kánai menyegző

Ige: Ján. 2.1-11.

A régi keleti ember az élet teljességét legszívesebben a lakoma képében szemléltette, ez a gondolat nyomon követhető az Újszövetségben is. Maga az evangélium egy lakomára szóló királyi meghívás, és a Bárány örök lakomájának nevezzük az anyaszentegyház titokzatos és dicsőséges életegységét a mennyei világban. De mi most figyeljük a kánai lakoma történetét.

1. Itt van Jézus is anyjával és néhány tanítványával. Őrá mindenütt, minden időben, mindenkinek nagy szüksége van. Kiderült ez Kánában is, Mária hamar észreveszi, hogy itt az ő fiának lépnie kell, aki azt meg is teszi.

2. Ennek a lakodalmas háznak volt egy nagy kiválósága: a házigazda sokat adott az élet szentségére, kapujában ott állottak a vizes kőedények a törvény előírása szerint tisztálkodásra. Házába nem engedte be a külső világ porát és szennyét. Vajon ma hány olyan ház van, ahová nem szívódik be a külső világ szennye, hanem szeretet jár és imádság hangzik ? Áldott szeme volt a gazdának, hogy házába behívta Jézust is, kiben Isten lakozott.

3. A hat kőedény ismét megtelt vízzel, és a víz, a mindennapiság szimbóluma magasabb rendű alakot öltött, borrá változott. A kánai hajlékban ismeretlen énekek ébrednek, és betelik a lakodalmas ház Isten dicsőségének illatos füstjével és örömével, egyszóval hittel. Ilyet a világ nem tud adni, mert ez csoda.

Ne sírj! Ha a fájdalmak, a gyász, a veszteségek, az összetört remények, elveszített boldogságok kővedrei mind megteltek, hidd el, ezek között haladsz új csodák, új dicsőségek felé, mert feléd hajlik egy kéz, hogy fehérruhás vendége légy az ő titokzatos és örök lakodalmán.

Józan Lajos