Megdicsőülés

- Nekem már három is volt!

- Olyan volt...olyan...nagyon izés!

- Mari, ha meglát, már küldi is el otthonról a szüleit!

Négy tizenöt éves kamasz, sokszorta több pattanással bajlódva, cseveg az Ung kies partján. A május eleji kánikulában. A lányokról. A nőkről! Az ellenállhatatlan, diadalmas hódításokról. Stratégiákról és taktikákról. Persze az lenne meglepő, ha a négy suttyó - túl az első slukk cigaretta keservén és az első korty papramorgó kígyómarásán - nem a lányokról értekezne, hanem mondjuk a feudalizmusból a szocializmusba való közvetlen átmenet aspektusairól.

Hárman beszéltek. Gergő hallgatott. Neki ugyanis nem volt mivel dicsekednie. Igazándiból a többieknek sem...

- Hát te? Csak nem vagy még?...

Most maradjon szégyenben? Legyen férfiúi közmegvetés céltáblája? Veszítse el a társaság bizalmát? Rettenetes.

Hirtelenjében eszébe jut Eszter. A velük szemközt lakó huszonöt éves hölgy.

- Á, dehogy! - kacsint a társakra és roppant módon kiszínezve elmeséli Eszter megkísértésének és meghódításának históriáját.

Géza, a legzömökebb, aki nem sokkal azelőtt heti nyolc hódítással kérkedett (a kilencediket csak azért nem csinálta meg, mert fagylaltozni is kell valamikor), kételkedik:

- Nem hiszem! Bizonyítsd be!

- Hogyan?

- Hát úgy ... - morfondíroz Géza -, hogy... hogy most elmegyünk és megkérdezzük a te Eszteredet!

Ung-parti ováció. Mindenki feláll. Gergő elhűl. Most mi legyen? Nem tud ilyenkor leszakadni az ég? Zúgni, bőgni ez a nyavalyás pocsolya? Megjelenni a matektanár és pótórát tartani itt, a természet lágy, ám most igencsak szomorú ölén?

Visszakozni? Azt sem lehet! Odalenne a tekintély.

Elindulnak. Bárcsak Eszter ne lenne otthon! Túlórázzon! Utazzon el messzire! Uram bocsá - üsse el egy autó (csak egy kicsit) és vigyék kórházba. Menjen férjhez az alatt a fél óra alatt, amíg odaérnek!

Hiába, egyszerre csak ott állnak a zöld vaskapu előtt. A megszégyenítő pokol tornácán. Géza a legbátrabb, ő nyomja meg a csengő gombját.

Eszter apja néz ki az ablakon. Igen, itthon van a lánya - utasítja el Gergő reménybeli kegyelmi kérvényét -, máris szól neki.

Hiába rugdossa a földet, nem akar meghasadni. Autó, mennykő, de még egy vacak bicikli sem jön, ami alá lehetne vetődni.

Halálos kacaj: Eszter már a kapu riglijével babrál.

- Tessék mondani - szegezi neki rögtön Géza -, igaz, hogy Gergő szeretőjének tetszik lenni?

A hölgy felkapja a fejét. Kíváncsian ingerlő tekintete végigpásztázza a feszült kamaszokat, végül Gergő áldozati képén telepszik meg. Néhány pillanatig töpreng valamin. A csendben hallani az idegek pattanását. Főleg egyvalakinél. Most...most...mindennek vége...

- Ejnye, egyetlenem! - Eszter úgy nézi Gergőt, hogy annak már a gatyamadzagja is irul-pirul. - Azt hittem, vagy már annyira felnőtt, hogy tudsz titkot tartani. Igazán nem szép... Az, hogy szeretjük egymást, nem tartozik másra. De... Ez egyszer még megbocsátok... Máskor ne fecsegd ki a mi kis titkunkat...

És a szájtáti társaság szeme láttára hosszan, keményen szájon csókolja Gergőt.

Megrendül a föld! Három Richter-skálával se lehetne mérni!

Glória! Megdicsőülés! Mennybeszállás!

A fiúk némán nyújtanak kezet. Elsomfordálnak.

Gergőt révületéből dudaszó ébreszti. Fél órát állt egymagában, kővé dermedten az utca közepén.

Másnap érthetetlen okból még a felsőbb osztályba járó leányok is előre köszönnek neki a suliban...

Gerzsenyi András