150 éves lehetne a Klotild

Nagybocskói vegyi gyár

A Felső-Tisza-vidék – ezen belül Máramaros megye – ipara soha nem volt számottevő. Magyarországi és külföldi befektetők tőkéjével azonban létrehoztak néhány olyan ipari egységet, melyek több rendszerváltáson keresztül is működtek, munkát és megélhetést adva a vidék lakosságának. Ezek egyike volt a nagybocskói Klotild vegyi gyár.

Svájci, francia, osztrák tőkéből alapították 1859-ben az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharcban kitűnt Klapka György honvéd főtiszt közreműködésével a Máramaros megyei Nagybocskón a Magyar–Svájci Szóda és Vegyipar Rt.-t, amely beleolvadt az 1869-ben megalakult az Első Magyar Vegyipari Rt.-be. E cég neve 1896-ban Klotild Első Magyar Vegyipari Rt.-re változott. A Sopurka patak jobb partján üzemelő gyár sósavat, glaubersót, klórmeszet és timsót állított elő, később falepárló üzemet is létrehoztak itt.

Egy 1875-78 között kiadott, korabeli újságban a gyárról a következőket írják: "Nagy-bocskói vegyészeti gyár, czikkeit a szomszéd osztrák tartományokba, és a külföld többi vidékeire is adja és szerencsésebb közlekedési viszonyok és kedvezőbb fekvés esetében roppant lendületre volna hivatva..."

Illés Olga helyi lakos a következőket mondta el a gyár történetéről: "Úgy tudom, hogy a gyár fővállalkozója egy Frank nevezetű németországi üzletember volt. Ideérkezésekor mérnököket, vegyészeket és más szakmunkásokat hozott magával, akik betanították a kárpátaljai munkásokat. Precíz, német munkarendet követelt meg: a gyárban tilos volt az italozás, a kihágásokért a legszigorúbb büntetés járt. A kezdetekkor a gyár igazgatósága a németországi szakmunkások és családjaik részére házakat építtetett. Miután a német kiképző munkások hazamentek, házaikba nagybocskóiak költöztek be. Egész családok több generáción keresztül dolgoztak itt: az idősebbek fiaiknak, unokáiknak adták át a már megszerzett tapasztalatot, így az az idők során folyamatosan csiszolódott, fejlődött."

Jellemző a Klotild-gyár dinamikus fejlődésére, hogy míg 1892-ben közel 500, 1908-ban már több mint 700 munkást foglalkoztatott. Az ipari működés a cseh érában tovább folytatódott, azonban számos gond is hátráltatta a zökkenőmentes termelést.

1929. szeptember 11-én nagy kárt okozó üzemi robbanás történt a gyárban. Majd néhány nappal a súlyos balesetet követően, szeptember 14-16. között a faipari vegyi üzem dolgozói sztrájkoltak.

A településen élénk sportélet zajlott ezekben az évtizedekben. Különösen nagy sikere volt a futballnak. Az igazán nem meglepő, hogy magának Nagybocskónak futballcsapata volt. Az viszont érdekesebb, hogy az üzem is külön válogatottat állított ki. Az alkalmazottak nagy létszáma lehetővé tette, hogy ütőképes csapat álljon fel. Egy 1933-ban készült fényképen látható is a "klotildosok" csapata.

Nagybocskónak a Vörös Hadsereg által 1944. október 17-én történt elfoglalását követően hamarosan államosításra került a vegyi gyár. A szocialista éra kezdetén a gyár először ecetet gyártott, a későbbiekben a gyártási folyamat bővült: számos más termék is előállításra került. A régi gyárat továbbfejlesztve hatalmas méretű favegyikombinátot létesítettek 12 részleggel. A helybéliek tekintélyes része dolgozott itt, köztük a már említett Illés Olga is, aki így emlékezik: "1958-ban, 17 éves koromban kezdtem el dolgozni a gyárban. A tanulóidő egy hónap volt, ezt követően nyomban munkába álltunk. A fizetés nem valami nagy volt, de mivel hárman voltunk testvérek, minden rubel jól jött. 1200 alkalmazottja volt a vegyi gyárnak, nem számítva a fatelepen alkalmazott szezonmunkásokat. A környező településekről – Alsóapsa, Lonka – is jártak ide dolgozni az emberek.

A gyár területén kisvasút biztosította a közlekedést és a szállítást. A kisvasút egy fővonalhoz csatlakozott, mely egy hídon keresztül csatlakozott a szemközti román oldalhoz. Ezen a hídon keresztül zajlott le a gyár termelését biztosító fautánpótlás szállítása. Mivel Kárpátalján ekkor nem álltak rendelkezésre a minőségi, első osztályú alapanyagú fákból álló erdők, ezért zömmel Szibériából érkezett faanyag. A szállítmány átjött a hídon Romániából a szovjet oldalra, majd lejött egészen a gyárig. Innen kisvasútra rakták a fákat, mely a fatelepre vitte azt. Formalint és faszenet gyártottunk, de később számtalan más terméket is előállítottunk. Például smirglipapírt. Gyártottunk még a bútorkészítéshez felhasználható furnérlemezeket, ruhafestékeket. Kevesen tudják, de a gyár Japánnal is gazdasági kapcsolatban állt: a Felkelő Nap országából repülőgéppel szállítottak hozzánk egy speciális ragasztóanyagot, melyet felhasználtunk a gyártás során.

A Szovjetunión kívül a gyár számos külföldi országba – még a távoli Mongóliába is – exportálta termékeit. Megrendelés volt bőven: ebben szerepet játszhatott az, hogy minőségi árukat készítettünk első osztályú fából, és ami lényeges: természetes anyagokból."

A munkaviszonyokra a gyár vezetősége figyelmet fordított, de ez nem oldotta meg a problémákat. "A gyár nem használt ugyan kémiai higítószereket, de azért a munkafolyamat során az egészségünk veszélyben forgott. Az ecet vagy a formalinkészítés során erősen károsodhatott a szem, felhólyagosodhatott a bőr. Gumikesztyűt és szemüveget kaptunk ugyan, de mindkettő túl hamar elszakadt, eltört. Különösen a légcsövek károsodhattak. Egy idő után az én egészségem is megromlott: a tüdőm szenvedett károsodást. Kórházba kerültem, egy évig tartott, amíg visszanyertem az egészségemet. Ezt követően a laboratóriumi részlegbe helyeztek át" – meséli Illés Olga.

A munkásság életkörülményei a szocialista ipari településekre volt jellemző: kultúrházat építtettek számukra, melyben számos kultúrprogram, ünnepség éltette a rendszert, volt a gyárnak étkezője, vegyi gyár lévén tűzoltóállomása, valamint a dolgozók kiskorú gyermekeinek óvoda is. Ez 1990 első felében bezárt, majd csak évekkel később nyílt lehetőség az óvoda felújítására. 1999 decemberében újra felszentelésre került, majd a következő évben – 37 gyermekkel – újraindult, és jelenleg is működik a római katolikus egyház támogatásával.

A jelenkorról szólva a favegyikombinát megszűnt, az üzem épületét kijevi üzletemberek vásárolták meg. Jelenleg "Kárpáti" névvel fafeldolgozó üzem működik helyette. (Fényképek helye: www.bychkiv.com.ua)

Nagybocskó (Velikij Bicskiv)

A járási központtól, Técsőtől 36 km-re keletre, a Tisza jobb partján fekszik. A régi Nagybocskónak a Tisza jobb partján a Sopurka folyó torkolatánál fekvő, Csehszlovákiához, majd később Ukrajnához került része. A mai Nagybocskó az egykori Nagy- és Kisbocskóból áll, míg a Tisza bal partján fekvő egykori Németbocskó ma Újbocskó (Románia).

Neve a szláv bicsok (= tinó, bika) főnévből ered.

Az egyik legrégebbi máramarosi település, a krónikák először 1373-ban említik. 1556-tól Báthory-birtok. A Rákóczi-szabadságharc bukása után több hullámban is német ajkú lakosság telepedett meg a vidéken.

Római katolikus egyháza 1796-ban alakult (a templom azonban Trianon után a román oldalra került). 1910-ben az akkori Nagybocskónak 5955 lakosa volt, ebből 3078 ruszin, 1646 magyar és 1177 német.

1944 gyászos őszén a sztálinisták 39 magyar és német férfit hurcoltak el, közülük 23-an odahaltak.

A 2001-es napszámlálási adatok szerint Nagybocskónak 9 423 lakosa van, ebből 341-en vallották magukat magyarnak.

A szláv népesség pravoszláv, illetve görög katolikus vallású. A magyar családok többsége római katolikus.

Itt született 1911. április 14-én Romzsa Tódor görög katolikus vértanú püspök.