Demjén Ferenc ifjúsága

Tőle lopott, ezért saját cimboráját is agyonlőtte az orosz katona

Van egy mindinkább fogyatkozó korosztályunk, melynek magyar férfi tagjai az "orosz világ" elején kerültek katonaköteles életkorba, ám az új hatalom nem bízott a magyar fiúkban, s nem mert fegyvert adni a kezükbe (nem mintha az utóbbiak hőn áhított vágya lett volna szolgálni a vidékünket pár évvel korábban megszálló szovjet hadseregben). Ehelyett a Donyec-medencébe - a "Donbászra" - hurcolták őket, ahol is évekig dolgoztak a bányavidék tárnáiban. Akárcsak az immár 82 éves, bátyúi Demjén Ferenc.

A korához képest igencsak mozgékony idős férfi épp a kertből jön fel, ahol szénát kaszált a kecskéjüknek, amikor betoppanok a Demjén házaspár udvarára, s amint leülünk beszélgetni, Feri bácsi szavai nyomán lassan megelevenedik a múlt...

Beszélgetőtársam 1927-ben látta meg a napvilágot egy 20 hold földdel rendelkező, nagygazdának számító bátyúi családban, s tizenegy éves volt, amikor 1938-ban, az I. bécsi döntés eredményeként Kárpátalja délnyugati része is - szülőfalujával együtt - visszatért Magyarország kötelékébe, két év múlva pedig ő is belépett a leventeszervezet soraiba. De mi is volt a leventemozgalom? A trianoni békediktátum - egyebek mellett - kötelezte Magyarországot az általános hadkötelezettség megszüntetésére, s csak önkéntes jelentkezőkből álló, 35 ezer fős hadsereg tartását engedélyezte. Hogy mégis felkészíthessék a lakosságot egy esetleges háborúra, a magyar vezetés a 13-21 éves fiúk számára bevezette a leventekötelezettséget, s a szervezet keretein belül katonai alapismeretekre oktatták az ifjúságot.

- Hetente egyszer voltak a foglalkozások - pillant vissza beszélgetőtársam rég tovatűnt ifjúságára. - Nem volt egyenruhánk, de kaptunk leventesapkát, ami a katonasapkára hasonlított. Megtanultunk menetelni, vigyázzba állni, tisztelegni, puskával bánni. Az alaki kiképzés során fapuskákkal gyakorlatoztunk, de volt két öreg, igazi puskánk is, azokon tanultuk meg, hogy kell szétszedni, összerakni a fegyvert, meg lőttünk velük a lőgyakorlatokon. A katonai képzésen kívül pedig tisztelettudásra és hazaszeretre tanítottak. Foglalkoztunk a magyar történelemmel, Árpád apánktól - a tatátdúláson, IV. Bélán, a "török világon", meg az 1848-as szabadságharcon keresztül - a jelenkorig, s hazafias verseket tanultunk. Március 15-én pedig zászlók alatt vonultunk fel az ünnepségen, akinek telt rá, fehér ingben, fekete nadrágban, a leventesapkánkra meg pulykatollat, árvalányhajat tűztünk. Büszke voltam rá, hogy levente lehettem, szép volt...

1944-ben azután kivezényeltek dolgozni az Ung felső folyásához, az Árpád-vonal erődítményrendszerébe - folytatja. - Sokan voltunk ott leventék, századot is alakítottak belőlünk, s az Uzsoki-hágóra vezető utakat javítottuk a magyar és a német hadsereg számára. Magyar katonakosztot kaptunk, ami finom volt. Reggelire adtak kávét, köménymagos, félbarna kenyeret, vajat, lekvárt, délben jött a kétfogásos ebéd - például gulyásleves, pörkölt -, vacsorára meg azt ettük, ami megmaradt az ebédből.

És hogy mi is volt az Árpád-vonal? A magyar hadvezetés Kárpátalján 1939-ben, a vidék északi és keleti részének a visszafoglalása után, Észak-Erdélyben és a Székelyföldön pedig 1940-ben, a II. bécsi döntést követően kezdte meg az ezeréves határtól kissé nyugatabbra húzódó, az ország belsejébe vezető folyó- és patakvölgyeket lezáró erődvonal kiépítését, melynek munkálatai 1944 nyaráig tartottak. Az Árpád-vonal 780 km hosszúságban húzódott, az Uzsoki-hágótól a székelyföldi Görgényi-havasokig. A völgyeket a hegyoldalakba süllyesztett betonerődökből álló völgyzárakkal rekesztették el, melyekhez futóárkok csatlakoztak, s az utóbbiak a védelmet tovább erősítő, nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. A folyó- és patakvölgyek fenekét elaknásították, illetve betonozott harckocsi-akasztó prizmákkal tették járhatatlanokká a tankok számára, az utakat pedig kettős vasbeton sorompókkal zárták le, melyek közt csak kanyarogva lehetett haladni. Emellett az Erdős-Kárpátok előterében kialakították a megerősített helységek láncolatából álló Hunyadi-állást, a történelmi országhatáron, a Kárpátok főgerincén pedig a lövészárkokból, műszaki zárakból összetevődő Szent László-állást, melyek növelték a magyar harcászati védelem mélységét.

A szívósan védekező 1. magyar hadsereg 1944 nyarán húzódott vissza megerősített vonalaiba, augusztus 23-án azonban Románia különbékét kötött a Szovjetunióval, s megnyitotta a frontot a szovjet hadsereg előtt, mely így délről megkerülte a Kárpátok ívét. Az Árpád-vonalba visszavonuló magyar és német csapatokat pedig - hogy megmeneküljenek a bekerítéstől - ősszel kivonták az erődrendszerből.

- A magyar meg a német katonákkal együtt, mi, leventék is visszavonultunk - meséli Demjén Ferenc. - Emlékszem, ahogy a szovjet repülőgépek támadták az Ung völgyében haladó hadoszlopunkat, bombáztak is, meg géppuskáztak is. Szétbombázták a századunkat, minket pedig, akik megmaradtunk, szélnek eresztettek, s így én is hazajöttem.

Pár nappal a megérkezésem után az oroszok elfoglalták Bátyút, s a szovjet katonai parancsnokság a mi udvarunkon rendezte be a tábori konyhát. Amikor bejöttek hozzánk a katonák, egyszerűen lehúzták a jegygyűrűt az édesapám ujjáról, és elzabrálták a zsebóráját, a faluban meg sorban elrekvirálták a gazdák disznóit, a szarvasjószágokat, ide hajtották azokat az udvarunkra, s itt vágták le őket, itt főzték meg a húsukat, majd vitték is ki azt a frontra. És bár fekete kenyerük is volt, rakásra süttették a finom házi kenyereket. Életükben nem ettek olyat. Amellett pedig Somból, Kaszonyból hozták a rablott bort, pálinkát, részegeskedtek, káromkodtak, meg erőszakoskodtak. Több nőt is megerőszakoltak a faluban, így ajánlatos volt, hogy a lányok húzzák meg magukat a padlásokon. De egymással szemben sem voltak különbek. Az egyik orosz katona a kertünkben ellopta egy részeg társa karóráját (az illető korábban zabrálta el azt valakitől), mire a meglopott egyszerűen agyonlőtte a tolvajt. Hogy aztán mi lett a gyilkossal, nem tudom...

Amúgy megesett, hogy az én életem is veszélyben forgott. A szovjet katonák rám parancsoltak, hogy esténként fogassak be, és én is vigyem a szekérrel az ellátmányt Csap alá, a vasúti csomópontot ostromló szovjet csapatokhoz, így többször is megjártam a frontot, míg csak tartottak a harcok. Az egyik katona pedig - az udvarunkon - részegen belém kötött, hogy szerinte lassan fogom be a lovakat, és le akart lőni. Az édesanyám kelt a védelmemre, meg a házunkkal átellenben lévő községházáról átszaladó alkalmazottak, akik nagy nehezen lefogták a hatajkodó gazembert. S volt még egy hasonló esetem, amikor bunkert kellett ásnunk a hadsereg számára a volt kastély parkjában, s étlen-szomjan dolgoztunk, míg az oroszok mellettünk részegeskedtek, az egyik berúgott katona meg rám fogta a géppisztolyát, hogy dolgozzak gyorsabban, különben lelő. Még szerencse, hogy a társa elvonszolta mellőlem a fenyegetőzőt. Közben folyt Csap ostroma, rettenetesen összebombázták a csomópontot, éjszakánként láttuk a nyugati láthatáron felvillanó fényeket, és hallottuk a robbanásokat, ahogy a repülők alázúdították a bombaterhüket. Az egész olyan volt, mintha villámlás, mennydörgés töltötte volna be az éjszakát...

Később azután a községházán rendezték be azt a gyűjtőhelyet, ahol a "málenykij robotra" összetrombitált, illetve a mezőről és máshonnan összefogdosott embereket tartották. Édesanyám gyakran átküldött hozzájuk kenyérrel, szalonnával, hogy valamiképp segítsünk rajtuk. Egyszer aztán az őket őrző katona nyakon csípett, és - bár még nem voltam 18 éves - bevágott az összegyűjtött férfiak közé, majd még aznap útnak indítottak bennünket Szolyva felé. Bátyú és Szernye között jártunk, amikor gondoltam egy merészet, s megszöktem. A kísérő katonák utánam lőttek, de a Jóisten megsegített, nem találtak el. S mivel amúgy is túl fiatal voltam, nem kerestek otthon, így megúsztam a "háromnapi munkát".

- Miként került a Donyec-medencébe?

- 1947-ben, egy vasárnap bevagoníroztak minket az állomásra beálló teherkocsikba. (1947-ben a hadkiegészítő parancsnokságok szervezték a fiatalok elvitelét: behívót küldtek nekik vagy a hadsereg képviselői egyszerűen begyűjtötték a fiatalembereket. 1948-ban azután a szervezést átadták a polgári hatóságoknak: a tanácsi végrehajtó bizottságok küldték ki az értesítőket, hogy hol és mikor jelentkezzenek a katonaköteles korba lépett magyar fiatalok, akikkel aztán kérvényeket írattak, miszerint önként jelentkeznek a donbaszi újjáépítésben való részvételre. - A szerk.) Munkácson átszállva, elindultunk a Donyec-medence, konkrétan Vorosilovgrád felé, ahová egy hét múlva érkeztünk meg. Priccsek sem voltak a tehervagonokban, a padlón fekve aludtunk, azt ettük, amit még otthonról vittünk, meg a kísérőink is löktek be egy-egy konzervet a kocsiba. Vorosilovgrádban azután csoportokra osztottak bennünket, s a mi menetoszlopunkat útnak indították a Krasznodon járásbeli Engels város felé. Gyalog mentünk, nem számított, ha esett, ha fújt, esténként az út mentén, a puszta földön háltunk, és olyan kenyeret kaptunk - hárman egy egykilós veknit -, hogy tapasztani lehetett volna vele. Amúgy egy kis marmaládé meg hal is járt a kenyérhez, inni meg forralt vizet ittunk. Aztán megérkeztünk Engelsbe, ahol előbb három hónapig tanultunk a bányászati szakiskolában, majd megkezdődhetett a munka.

- Milyen minőségben dolgozott?

- Vájárként is fejtettem a szenet az Engels város melletti, ugyancsak Engelsről elnevezett bányában, meg a robbantósoknál is dolgoztam, ugyanott, például légzőaknákat robbantottunk, ami nem volt veszélytelen munka. Egyszer ránk szakadt a mennyezet, és mi másfél-két órán keresztül feküdtünk a törmelék alatt, míg csak ki nem szabadítottak bennünket a segítségünkre siető bányászok. Akkor tört el az orrom, meg kiszakadt egy darab hús a könyökömnél, de hál' Istennek, nagyobb bajom nem történt. Egy másik alkalommal pedig - épp légzőakna létesítése végett hajtottunk végre egy robbantást - előttünk is, mögöttünk is leszakadt a tárna mennyezete, mi pedig ott rekedtünk a föld alatt. Másfél napig voltunk - étlen-szomjan - a bánya fogságában, miközben egy meg nem sérült légvezetéket ütögetve adtunk életjeleket magunkról, míg csak ki nem ástak bennünket.

- Mikor jött haza?

- 1951-ben, de már nem tehervagonban, hanem a saját költségemen, személykocsiban. Azonban Bátyú helyett Szolyvára mentem, mert otthon fordult egy nagyot a világ. A kuláknak minősített édesapám ugyanis 1948-ban, a kollektivizáláskor nem lépett be a kolhozba, amiért Szibériába akarták vitetni a családunkat, s bár később mégsem deportálták őket, de elvették a földünket meg a jószágunkat, munkát pedig nem adtak nekik. Így a szüleim a testvéreimmel Szolyvára költöztek, egy ismerősünkhöz. Én is ott találtam magamnak munkát, előbb a bútorgyárban, majd a vegyigyárban, s az utóbbi üzemből mentem nyugdíjba. Akkor aztán hazaköltöztem a családommal Bátyúba, a szülői házba, melyet hivatalosan sohasem vettek el tőlünk, csak különböző családokat telepítettek be a lakásba. Mikor aztán hazajöttem, mondtam az éppen itt lakóknak, hogy költözzenek el, mert hazajövünk, ők pedig szépen ki is hurcolkodtak a házból, s én azóta is itt élek a feleségemmel.

Lajos Mihály