Múltunk tanúja, a képeslap

2009. október 23., 10:00 , 458. szám

Híres épületek régi pompájukban tündökölnek, méltóságteljes, ám rég elporladt emberek feszítenek keménykalapban, sétabottal a kezükben, húsvéti nyulak "kotlanak" hímes tojásokon - erre a csodára, azaz szükség szerint egy-egy tünékeny pillanat, avagy az ünnepi hangulat megidézésére kevés alkalmasabb eszközt talált ki az emberiség a képeslapnál. Bár olcsónak és eldobhatónak szánták, néha mégis időtállóbbnak bizonyult, mint a kőből emelt paloták, hogy máig meséljen régmúlt időkről azoknak, akik felfedezik értékeit.

A képeslap "feltalálójának" egyes források August Schwarz oldenburgi kereskedőt tartják, aki 1870-ben egy német levelezőlap bal felső sarkára egy ágyú mögött álló tüzér képét nyomtatta. Valamivel később, 1878-ban a Postaügyi Világunió összejövetelén 140x90 mm-ben szabványosították a levelező- és képeslapok méretét. De nemcsak a méretet, hanem a díjakat is egységesítették; a lapok díjszabását a levéldíjszabás felében határozták meg.

Az elkövetkező évek a képeslap fokozatos térnyerését hozták. Érdekes, hogy bár már az 1885-ös Postaügyi Világkongresszus jóváhagyta, hogy a képeslapok hátoldalát megosszák a címzés és a közlendő szöveg között, az úgynevezett hosszúcímzéses lapok egészen 1905-ig megmaradtak. Tehát 1905 előtt jobbára csak a lapok képes oldalán levő parányi szabad helyre (vagy ami még rosszabb, a képet összefirkálva) lehetett írni.

Erre az időszakra esik a képeslapgyűjtés nemes szokásának kialakulása is. A hatalmas érdeklődés hatására a kiadók jobbnál jobb ötletekkel álltak elő. Nagy siker volt például az átvilágítós képeslap, amely fény felé tartva egy másik képet tesz láthatóvá. Az egyik lap például átszellemült arccal zongorázó hölgyet ábrázol, de a fény felé tartva láthatóvá válnak a szomszédok, amint fülüket befogva menekülnek el otthonról.

Magyarországon az 1890-es évek elejére tehető a képeslapok elterjedése. Eleinte csak külföldi kiadók jelentettek meg magyar lapokat, majd 1896-ban, a millennium alkalmából került piacra az első valóban magyar, 32 darabból álló sorozat, amely történelmünk eseményeit, Budapest és néhány vidéki város jellegzetességeit mutatta be.

A mind nagyobb méreteket öltő képeslapkiadásnak az I. világháború adott újabb hatalmas lökést. A csataképek, a fegyverek, a háborús térképek, a hadipropaganda kimeríthetetlen tárháza volt a lapok témájának.

A két világháború közötti időszakban vált tömegessé a filmjelenetek és a színészek "képeslaposítása". Megjelentek a sportlapok, népszerű lett a leporelló, s annak az a fajtája, amikor a képeslapból lehetett kihúzni harmonikaszerűen a kis képeket.

A képeslapok tanítanak bennünket - véli Sepa János, a Beregvidéki Múzeum igazgatója, aki maga is lelkes gyűjtő. A képeslapokból megtudhatjuk, miként néztek ki egykor ma már műemlékekként nyilvántartott épületeink, életük mely pillanatait, eseményeit tartották megörökítésre méltónak őseink, mi jelentette számukra az értéket, mi volt a szép és a modern 25, 50, 70, avagy éppen 100 évvel ezelőtt. Néha nincs is már más nyoma a múlt egyik-másik darabkájának, mint amit a korabeli fotós megörökített. Ilyen például az első világháborúban elhunyt hősi halottaknak állított beregszászi emlékmű, amelyet a szovjet hatóságok még 1945-ben szovjet hősi emlékművé alakítottak át.

De a gyűjtők által megőrzött fényképekből tudhatjuk például azt is, hol és hogyan élt Fedák Sári Beregszászban, miként vonultak el az első világháború frontjaira a katonák, hogyan zajlott egy zsidó esküvő Munkácson 1935-ben, milyen volt az élet ezen a tájon a cseh érában, majd az első bécsi döntést követően.

A képeslap arra is képes, hogy megdöbbentsen. Sepa János megmutatja a múzeum egyik tárlójában őrzött kisméretű újévi üdvözlőlapot, amelyet a németországi Gurs koncentrációs táborban adtak fel 1940-ben.

A több mint ötven esztendeig tartó szocializmus is óhatatlanul rányomta bélyegét a képeslapokra, amelyeket ekkoriban a silány minőség, később a tartalmi egysíkúság jellemzett. A hatvanas években nagy divat volt a "hangos képeslap", melyet lemezjátszón meg is lehetett hallgatni. Sepa János ebből a korból is tud meglepetéssel szolgálni: a Harkovban kiadott nagyméretű, 600x400 milliméteres üdvözlőlapok még ma is meglepetést tudnak okozni az ünnepeltnek.

A rendszerváltás némi szabadságot hozott a képeslapok világába is, hosszú évtizedek után ekkor jelenhettek meg ismét magánkiadású, "nem hivatalos" képeslapok ezen a tájon. Némelyikből alig néhány darab készült, mint például abból a kilencvenes évek ínséges elejéről származó, beregszászi utcaképet ábrázoló lapból, amelyen az "Üdvözlet a világ legszegényebb magyarlakta területéről" felirat olvasható a város oroszlános címere mellett.

Összességében mégis a hanyatlást hozta el a képeslapgyűjtők számára a huszadik század vége és az ezredforduló, hiszen a mobiltelefon, az SMS, az e-mail gyorsabb és olcsóbb is a postai szolgáltatásoknál. A képeslapok helyét bizonyos mértékig a mindenhol és mindenkor kattogó digitális fényképezőgépek sokmillió felvétele, a televízió és a videó vette át, ám úgy tűnik, hogy a mennyiséggel elveszett a minőség. A régi képeslapok éppen ezért fokozatosan felértékelődnek, hovatovább külön iparművészeti kategóriát képeznek. A közönség érdeklődése is egyre nő a múlt pillanatképei iránt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy például a Munkácsról megjelent képeslapokból már két könyvet is megjelentettek, ugyancsak napvilágot látott egy-egy gyűjtemény Ungvárról és Nagyszőlősről, miközben Beregszászról és Husztról is készülőben vannak hasonló kiadványok.

hk