Lakása olyan, mint egy múzeum

Akinek megvan Révész Imre kisszéke...

2009. december 11., 09:00 , 465. szám

A tiszaújlaki Szidor József lakása olyan, mint egy múzeum. A falak mentén szépséges vaskályhák, valamint az elmúlt idők hangulatát árasztó szenes vasalók sorakoznak, a falakról pedig díszes, pompásan megfestett burájú, illetve szerényebb kivitelezésű petróleumlámpák, antik faliórák, középkori fegyverek, több száz éves mezőgazdasági eszközök és az egykori paraszti élet mindennapjait megidéző egyéb használati tárgyak tekintenek a belépőre. Míg a szekrényekben értékes, régi könyvkiadványok, a fotózás múltját megjelenítő, francia és német gyártmányú fényképezőgépek, a lemezjátszás hőskorában kibocsátott tölcséres gramofonok, valamint a különböző történelmi korok pénzérméi kaptak helyet...

– Már gyermekkoromban is gyűjtöttem a régi pénzérméket, komolyabban pedig 20-25 évvel ezelőtt kezdtem érdeklődni a régiségek iránt – tekint vissza a műgyűjtő a kezdetekre. – Tíz esztendeje szerettem volna nyitni egy múzeumot, ám a nagyközségi vezetőség nem támogatta a tervemet, így ez az álmom nem vált valóra. Ez volt életem legnagyobb csalódása. Most meg már nem is vágyom rá, hisz’ megöregedtem, lassan betöltöm a 60. életévemet. Már csak a saját kedvtelésemre gyűjtök. És sajnos, korábban is olyan vezetése volt a településnek, amelyik nem becsülte meg a történelmi értékeket. A Tiszaújlaki Tűzoltóság egykor rendelkezett egy csodálatos, régi, nyitott rohamkocsival, melyen még karbidlámpák világítottak, s mely még 1961-ben is kirobogott egyszer a szomszédos Csetfalvára eloltani egy kazaltüzet. Azután – még az 1960-as évek elején – elvitték a nagyközségből, senki sem tudja, hová, így elvesztettük múltunk egy darabját...

– Visszatérve a "házi múzeumához", mit gyűjt a legszívesebben?

– A néprajzi anyagokat. Művészien díszített használati tárgyak, szépen faragott mángorlók, evőeszközök és ivópoharak, szatmári, beregi és hucul rokkák, köztük virágmotívumokkal ékes, festett rokkák, pompás szőttesek, csodálatos hímzett kárpátaljai magyar népviseletek, illetve szép cserépedények vannak a birtokomban. És külön szeretnék szólni arról a rendkívül gazdagon faragott, ékekkel összekapcsolt, szétszedhető konyhai kisszékről, melyet a második világháború után fedezett fel egy ismerősöm Nagyszőlősön, Révész Imrééknél, s azonnal meg is vette azt a néhai festőművész özvegyétől, én pedig az ismerősömtől vásároltam meg az igen értékes népi bútordarabot.

Ezenkívül sikerült összegyűjtenem sok mezőgazdasági eszközt, köztük nagyon régi, XVI. századi metszőkéseket is, melyeket a szőlőművelés során használtak egykoron. S maradva a használati tárgyaknál, vannak 1500-as évekbeli sarlóim, egy XVII. századi mérlegem hozzá való súlyokkal (egy omladozó csűrben találtam felakasztva az értékes régiséget), réz- és bronzvasalóim, melyek némelyikét Kossuth Lajos, illetve Rózsa Sándor fejszobrocskájával díszítették, továbbá rézmozsaraim, valamint egy barokk stílusjegyeket viselő, a fülein delfinszobrocskákkal ékesített bronzmozsaram. Emellett nagyon szép lószerszámokat is összeszedtem az évek folyamán, köztük csengettyűket, kengyeleket az 1500-as évektől az I. világháborúig, sarkantyúkat a XV. századtól a II. világháborúig. És van egy szétszedett állapotban lévő hintóm is, melyről még nem tudom, mikor fogom összeszerelni...

– Modernebb, ám ugyancsak muzeális értékű közlekedési eszközökkel is rendelkezik?

– Igen. Van két tökéletes állapotú IZS-49-es motorkerékpárom az 1950-es évekből, melyek megvásárlására nyolc évet vártam, ennyi időbe telt ugyanis, mire a tulajdonosuk meggondolta magát, és belement az eladásukba. Két esztendeje pedig belevágtam egy, az 1950-es évek elején kibocsátott Pobeda személygépkocsi restaurálásába, melyhez 90 százalékban eredeti alkatrészeket, alkotóelemeket használok fel. A helyreállítás, persze, nem olcsó mulatság. Két Pobedát vásároltam csak azért, hogy hozzá tudjak jutni a szükséges alkatrészekhez, két eredeti gumiabroncsot pedig csupán azzal a feltétellel adott el nekem a tulajdonosuk, hogy egy füst alatt vegyem meg a már kidobott Pobedáját is. Mindenesetre szépen halad a helyreállítás, hátravan még viszont a hátsó kocsiablak behelyezése, a belső kárpitozás és az ülések restaurálása, mely utóbbit egy beregszászi barátom vállalta magára...

– Milyen értékes régiségekkel rendelkezik még a fentieken kívül?

– Vannak tajtékpipáim az 1700-as évekből, köztük ezüstkupakos, címeres dohányzóalkalmatosságok, melyekkel grófok és bárók pöfékeltek egykoron. Az egyik pipán például ott díszeleg a Perényi-címer, ezzel tehát egy Perényi báró dohányzott... Emellett a birtokomban van Drugeth János gróf, zempléni főispán, magyar országbíró 1620-as keltezésű, pecsétes adománylevele, melyet pergamenre írtak latin nyelven. S még maradva a nagy múltú famíliánál, a család utolsó leszármazottaitól vásároltam meg Werbőczy István Tripartiumának ("Hármaskönyvének") egy szemmel láthatóan régi kiadását. Sajnos a könyv eleje hiányzik, mert a Drugeth leszármazottak olyan elképesztő szegénységben éltek a szovjetrendszerben, hogy a könyvlapokat is fűtésre használták. A szekrényemben található továbbá a Pallas-lexikon, a Magyarország története, illetve a Magyarország vármegyéi és városai című, több kötetes kiadvány (mindannyian XIX. századi nyomtatványok), valamint egy aranyozott szélű Kiss József-verseskötet (Újabb költemények 1883-1889), melyet gróf Csáky Albinné Bolza Annának ajánlott a néhai poéta. S ugyancsak érdekesek azok az első világháborús fényképeim is, melyek egy fotókiállítás részeit képezték egykoron, s megidézik a háború mindennapjait.

– Emellett van egy tábornoki csákóm az első világégés idejéből, valamint egy díszmagyar öltözékhez való csákó tollforgójának a tolldísze a régi magyar világból. Itt őrzöm a Beregszászi Magyar Királyi Csendőrlaktanya zománcozott névtábláját, illetve egy magyar és ruszin nyelvű iskolatáblát, mely valamelyik kárpátaljai ruszin község elemi iskolájának a falán állt hajdanán. Régebbi időkből, 1858-ból való viszont a beregszászi csizmadia és hintókárpitozó céhek céhbehívója, mely egy érdekes relikvia a céhrendszer alkonyáról. Ami pedig a régi fegyvereket illeti, itt mutatnám be az 1710-ben készített, kovás, elöltöltős francia tiszti pisztolyt, a Rákóczi-korabeli puskát, a magyar királyi testőrség XVII. századi alabárdját, a nagyon jó állapotban lévő, XVI. századi kopját, valamint a honfoglalás kori nyílhegyeket, melyek némelyikén ott látható a gyújtókanóc befűzésére szolgáló kerek lyuk. S végül szeretnék szólni az érmegyűjteményemről, melynek legrégibb darabját a Kr. e. IV. században verték, de ugyanitt láthatók II. Rákóczi Ferenc réz libertásai is, melyek a munkácsi pénzverdében készültek...

– Végezetül érdekelne, hogyan gyűjtötte/gyűjti össze a régiségeket.

– A tárgyak részben az ismerőseimtől származnak, részben a többi gyűjtőtől szereztem be azokat (szoktunk csereberélni egymás között), részben pedig a közelebbi-távolabbi településeken vásároltam meg a tárgyakat, melyeket sorban felkerestem a gyűjtőútjaim során. A néprajzi anyagok többségét az 1998-as és a 2001-es árvizek után gyűjtöttem össze, amikor az összedőlt, régi, paticsfalú házak omladékai között sok régiség került napvilágra. Visken bukkantam rá például arra a XVI. század elejéről származó, nagyon szép, kovácsoltvas kengyel-párra, melyet a romokkal együtt akartak kidobni. Jóleső érzéssel gondolok rá, hogy sikerült megmentenem... Megjegyezném, nem is olyan egyszerű megkötni az üzletet a különböző holmik tulajdonosaival, megesett, hogy tíz évig is vissza-visszajártam egy-egy szép darabért, míg végül a gazda ráállt az alkura...

elem