Csongor és Tünde

Premier Beregszászban

Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámai költeményéből készült úgynevezett beavató színházi előadás a debreceni Csokonai Színház és a Kárpátaljai Magyar Drámai Színház együttműködésének eredményeként. A március 24-i debreceni bemutató után április 14-én Beregszászban került sor a premierre.

Vörösmarty műve önmagában is csoda és talány. Mondják drámai költeménynek, romantikus mesedrámának, tündérjátéknak és egyszerűen színműnek is, valójában azonban igen nehéz beskatulyázni – már csak azért is, mivel a maga nemében páratlan alkotása a magyar irodalomnak. A költő, a reformkori magyar kultúra egyik vezéregyénisége előszeretettel írt darabokat az éppen szárnyait bontogató magyar színháznak. A Csongor és Tündét is színpadi mű formájában írta meg, ám maga sem tartotta igazán színházba valónak azt. Így voltak-vannak ezzel a magyar színházak is – elsősorban a mű igen jelentős terjedelme miatt –, miközben persze mindenki elismeri az alkotás kétségbevonhatatlan irodalmi értékeit.

Az irodalomtörténészek szerint a témát Gyergyai Albert Árgyélus és Tündér Ilona történetét feldolgozó XVII. századi széphistóriájából vette Vörösmarty, amelyet további népmesei elemekkel, sőt pogány kori motívumokkal is bőven megtoldott, de nyilvánvalóan hatott rá Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is. Amiként a londoni Globe Színház egykori ünnepelt szerzője, ő is egy mesetörténetet igyekszik megtölteni bölcselkedéssel az emberi életről, útkeresésről, a boldogságról s a szerelemről. Abban is Shakespeare nyomdokain halad a szerző, hogy a felvetett problémákat különböző szinteken világítja meg. Csongor (Ferenci Attila) és Tünde (Tarpai Viktória) képviseli a filozofikus, emelkedett szintet, Balga (Szabó Imre) és Ilma (Orosz Melinda) alakja ugyanazon problémák köznapi vonatkozásainak megfogalmazását teszi lehetővé, míg az ördögfiak, Kurrah (Kacsur András), Berreh (Sőtér István) és Duzzog (Krémer Sándor) egy archaikus világot-szintet képviselnek, mely a másik kettővel párhuzamosan létezik. Vörösmarty ezeknek a rétegeknek külön-külön nyelvezetet feleltet meg, s még a verselést is ehhez igazítja.

A történet gerince nem más, mint a szerelmesek – Csongor és Tünde, valamint Ilma és Balga – elszakadása és újbóli egymásra találása. Ezt a vezérfonalat az emberi értékekről, az élet értelméről, a boldogságról stb. szóló rengeteg mellékszál egészíti ki. A végeredmény: az egyik legszebb magyar szerelmi történet öt felvonásban elbeszélve.

Ennek a szomorkásan gyönyörűséges történetnek a színpadra állítására vállalkozott Szász Zsolt tervező-rendező, méghozzá úgynevezett beavató előadás formájában, amelynek célja, hogy bevezesse a reménybeli teátrumlátogatók újabb nemzedékeit a színház világába. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen a magyar drámairodalom egyik legnehezebb darabjával kell megpróbálni színházba csalogatni a videót faló fiatalságot, egy olyan művel, amelybe már sok rendező bicskája beletörött az elmúlt mintegy másfél évszázadban. A kérdést azonban megközelíthetjük úgy is, hogy a modern magyar színháznak igenis fel kell vállalnia a magyar klasszikus szerzők műveinek népszerűsítését, s ebből a szempontból a debreceni és beregszászi színház kétségtelenül nemes missziót teljesít, amikor a Csongor és Tünde bemutatására vállalkozik.

Az előadás létrehozásában színháztörténeti szakértőként részt vett Tömöry Márta, s irodalmi munkatársként Pálfi Ágnes is. Szász Zsolttal való együttműködésük eredményeként sikerült a célnak megfelelően befogadható méretű, mégis kerek előadássá gyúrni a mű tekintélyes anyagát, méghozzá úgy, hogy a kiválasztott szövegrészek megszólaltatásával a fiatalok számára valóban megelevenedjék Vörösmarty költészetének csodálatos világa.

Elképzelései megvalósításához a rendező a kortárs színjátszás eszközein kívül a keleti kultúrában nagy hagyományokkal rendelkező árnyjáték kínálta lehetőségeket is beveti, s bátran használ az európai színházakból mára ugyancsak kikopott maszkokat, álarcokat is. A nézőtéren ülő gyerekek és fiatalok reakcióiból ítélve Szász Zsoltnak ezek a "húzásai" egyértelműen bejöttek, hiszen sikeresen átsegítették az olvasásról manapság amúgy is leszoktatott fiatalokat a nehezebben befogadható vagy régies szövegrészeken, s az előadás így valóban hozzájárulhat ahhoz, hogy Vörösmarty személye és költészete ne a rémunalmas iskolai tananyag szinonimájaként ragadjon meg a tizenévesek emlékezetében. A kezdő színházlátogatók "beavatását" szolgálják azok a betétrészek is, amelyekben a darab szereplői színészekként, azaz "önmagukat alakítva" jelennek meg, hogy ráirányítsák a nézők figyelmét az adott darabbal és általában a színjátszással, a színházzal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókra.

Az ötletes díszletnek köszönhetően a játéktér számottevő átalakítások nélkül képes a kétórás előadás minden percére ingergazdag környezetet teremteni a produkcióhoz. Hála a Csokonai Színházzal való együttműködésnek, a jelmezzel sem kellett spórolni, s innentől kezdve már "csak" arra volt szükség a sikerhez, hogy a színészek életet leheljenek az általuk alakított karakterekbe. A beregszászi színház már jó ideje profikká érett színészeinek ez nem jelenthetett gondot.

Összességében egy minden korosztály számára érthető és élvezhető előadás született, amelyet bátran ajánlhatunk akár "tananyagként" is az iskolások és tanáraik figyelmébe.

hk