A kompromisszumok démona

2010. június 4., 10:00 , 490. szám

Kornyej Csukovszkij Ajbolit doktorról írt meseregényében szerepel Húzdlökd, egy olyan csudálatos teremtmény, amelynek egyes részei örökösen más irányba húznak. Úgy tűnik, idővel az állat mutáción ment keresztül, s az ukrán állammá alakult át - írja az Ukrajinszka pravda internetes hírportálnak írt esszéjében Jaroszlav Medvigy. Az alábbiakban ennek az írásnak a főbb téziseit ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Immár 19 éve cibálja kínok közepette az államot az ország keleti és nyugati része, mindegyik maga felé. Immár 19 éve, hogy reformok és haladás helyett a titokzatos "nemzeti eszmét" keressük. Immár 19 éve kutatjuk a kompromisszumokat, amelyek képesek összeölteni az ukrán választói takaró darabjait.

Az igazság cinikus: kompromisszumok nincsenek. A nyelv és a nemzetközi orientáció kérdése a leküzdhetetlen ellentmondások gyakorlatát szülik Luganszk és Ivano-Frankivszk lakói között. Az olyan konfliktusos témák megvitatásáról való lemondás pedig, mint a külpolitika, a nyelv, a történelem stb. kiábrándultságot szül mind Nyugaton, mind Keleten, mind a középső országrészben, azaz Középen, az ország egésze számára pedig egyfajta lobotómiát, a gondolkodáshoz, a vitához való jogon elkövetett erőszakot jelentene. Ennek következménye, hogy a függetlenség szinte egész korszaka sorozatos vereségekből és kiábrándulásokból állt, a haladás helyett a győztes elit azzal foglalkozott, hogy ráerőltesse a vesztes félre saját elképzelését a "fényes jövőről". De a megérett bizonyosság helyett minden újabb választás csak még inkább hányja-veti az ukrán államiság amúgy is billegő ladikját.

Még 1991-ben a Kelet Kravcsukot választotta az országnak. A másik reális elnökjelölt, Csornovil még a függetlenségi népszavazás eufóriája után is idegennek tűnt a Kelet számára. Nem sokkal később, 1994-ben már maga Kravcsuk sem bizonyult elég meggyőzőnek a maga ukrán beszédével Kucsmához, a demonstratívan oroszajkú vörös direktorhoz képest.

A Kelet ismét elnököt választott az országnak, de Kucsmánál váratlanul országegyesítő motívumok, szándékok bukkantak fel. A magukat értelmiségieknek tartók jót mulattak a "különböző vektorúság" Ukrajnában született fogalmán. De éppen Kucsmának ez a szüleménye tette lehetővé, hogy saját politikát folytasson a Kelet és a Nyugat között egyensúlyozva. Ukrajna úgy tett, mintha a NATO és az európai struktúrák felé igyekezne, demokratikus és meglehetősen kiegyensúlyozott alkotmányt fogadott el, megtartotta a demokratikus választások látszatát, nem vezette be a második államnyelvet, a történelemtankönyvekben megjelent a Holodomor, Banderát és Suhevicset néha a függetlenség harcosaiként emlegették. 1999-ben már Kucsmára szavaz Lviv és Ternopil, hogy mentse az országot Szimonenko "kommunista revánsától". A Kelet első ízben szenvedett vereséget.

Kucsma megállíthatatlan: választási programjának téziseivel ellentétben az orosz nem válik második államnyelvvé, Oroszországgal paritásos viszony alakul ki, melynek hátterében kereskedelmi háborúk és megengedő gázpolitika elemei figyelhetők meg. A gáz áron alul érkezik, ám Ukrajna még ezt az árat sem siet kifizetni. De ezen nagyszerűség közepette Kucsma folytatja a kemény hatalmi vertikum kiépítését az ellenzék "magához igazításával" és a polgári szabadságjogok megnyirbálásával. A rendszer bekeményítéséhez kétségtelenül hozzájárultak a kazettabotrány és ellenfelei ezt követő, nem túl szervezett akciói.

Ennek eredményeként az ellenzék hangja 2002-re felerősödik: a Mi Ukrajnánk és Juscsenko nyeri a választásokat. A Nyugat és a középső országrész másodszor döntik el a választások kimenetelét.

Bár a kommunisták és a hatalompárti Az Egységes Ukrajnáért veszítettek, mégis többséget hoznak létre a törvényhozásban, megvásárolva az egyéni szavazókörzetekben parlamenti mandátumhoz jutott képviselőket. Új hagyományok alakulnak ki a hatalom és az ellenzék viszonyában. A hatalom lefizetéssel és nyomásgyakorlással operál, az ellenzék blokkol, az utcákon agitál, és nagygyűléseket szervez.

A kazettabotrány után Kucsma nemzetközileg elszigetelődik. Népszerűsége rendkívül alacsony, ráadásul nem tudja rászánni magát, hogy figyelmen kívül hagyva az Alkotmányt harmadszor is elnöknek jelöltesse magát. Kucsma egyetlen jelöltre, egy donyecki nagylegényre, Viktor Janukovicsra tesz fel mindent. Ajándékként egy Alkotmányreformot hagy a következő elnökre, amely számottevően befolyásolja a hatalmi ágak közötti erőviszonyt az országban. Ekkoriban az ellenzék minden korábbinál erősebb, s Viktor Juscsenko személyében megjelent az egységesen támogatott jelöltje. Őt a Nyugat és a Közép is támogatja. Csornovil óta ő az első igazán "saját" jelöltjük. Reálissá válik a reváns lehetősége. A csúcspont a 2004-es év: narancsos forradalom, Juscsenko 8 százalékkal győz.

De már kormányzásának első évében megmutatkozott, hogy az új hatalom képtelen irányítani az országot. A "narancsos táborban" nő a kiábrándultság, a "égszínkék" Dél-Keleten alábbhagy a félelem, bár az optimizmusra nincs ok. Nyilvánvalóvá válik, hogy a banditák nem kerülnek börtönbe, NATO és EU nem lesz, és "az emberek irányába tett lépések"-re sem kerül sor. Az elnöki csapatban torzsalkodás és zavargás tör ki, az egyesülési kísérletek azokkal, akiknek korábban börtönt ígértek, nem találnak megértésre a társadalomban, a viszonyt Oroszországgal a permanens háborúskodás jellemzi, a világ közvéleménye hovatovább nem veszi komolyan Ukrajnát.

Elérve a holtpontot, az inga visszalendült a Kelet irányába. A Viktor Janukovics vezette Régiók Pártja 2006-ban megnyeri a parlamenti választásokat, s felidézve, miként történt ez Kucsma idején, intrikákkal és megvesztegetéssel koalíciót alakít a "narancsos" szocialisták részvételével. A "természetellenes" koalíció széthullása és az előrehozott parlamenti választások kiírása Timosenko és Juscsenko együttműködésének utolsó akkordja lett.

De az inga tovább lendül a Kelet felé. A 2007-es előrehozott parlamenti választásokon a Janukovics vezette Régiók Pártja szerzi a legtöbb szavazatot, ám a győzelmet a hatalompártok, a BJUT és a NUNSZ szerzik meg, amelyek együttesen pont 226 szavazattal rendelkeznek a törvényhozásban. Az ingatag többség a hatalmi tábor társadalmi pozícióinak bizonytalanságát jelzi.

2010-ben következett el a dnyepri csata. Bár mindkét tábor intézett kirohanásokat az ellenség hátországába, sőt partizánegységeket is szerveztek, a kampány végül abban merült ki, hogy a felek mozgósították a maguk szavazótáborát: nyelvkérdés, történelem, külpolitikai célok.

Janukovics 3 százalékos különbséggel szerezte meg a győzelmet, de kormányzatának első intézkedései nem utalnak kompromisszumkészségre, mintha választási programját legalábbis a szavazók 80 százaléka hagyta volna jóvá. A délkeleti szavazókat megrészegítette a reváns lehetősége, és megtapsolják az új kormányzat első lépéseit. A Nyugat és a Közép egészen megzavarodott attól a gyorsaságtól, amellyel az állampolitika irányelvei változnak.

Ám Janukovics hiába számít frissen megválasztott elnökként arra, hogy tiszta lappal indulhat, hiszen még a félévszázadnyi szovjethatalom sem volt képes elfeledtetni a "nyugatosokkal" az UPA-t és a görög katolikus egyházat.

De térjünk vissza azokhoz a hipotetikus kompromisszumokhoz, amelyek állítólag képesek lennének kihúzni az országot a káoszból. Érdekes, miként gondolják ezt azok, akik a hírhedt "nemzeti eszmét" hirdetik? Talán azt képzelik, hogy például leül a kolomijai Vaszil bátya a debalcevói Ivan bácsival, elővesznek egy jegyzettömböt, s elkezdenek tabunak szánt témákat felírni abba? Elcseréljük Banderát a nyelvre? Petljurát Kosziorra? Nevetséges...

Még mulatságosabbak azok a kísérletek, hogy elhitessék a tömegekkel, miszerint a jólét fokozása működő módszere lehet az ukránok egyesítésének. Az elképzelés persze "fontos és aktuális", akik nagy pátosszal hirdetik, mindig sok közönségszavazatot kapnak a politikai talkshow-kban. Csakhogy a nyelvkérdéstől és az ország külpolitikájának irányultságától képtelenség elszakadni a legegyszerűbb esetekben is, amit a harkivi megállapodások ismételten bebizonyítottak. Bármennyire is vonzó az alacsony gázár, az orosz flottabázis bérleti szerződésének meghosszabbítása sok ukrán számára árulásnak tűnik.

Az EURO-2012, a gázszállítási konzorcium, de még egy Albániával vívott hipotetikus háború is csak akkor válhat technológiailag működő projektté, amennyiben megszűnik az ország belső társadalmi megosztottsága. Mert gyakorlatilag bármilyen háborúban (talán a földönkívüliek ellen vívottat kivéve) Ukrajna keleti és nyugati része másképpen venne részt.

Talán nincs is szükség semmiféle kompromisszumkeresésre? Talán volna értelme összeszedni minden bátorságunkat és elvetni a szükségtelen illúziókat? Egy donbászi lakos sosem fogja saját hősének tekinteni Suhevicset. A galíciaiak sohasem tennék ugyanezt a Vörös Hadsereggel. Ha a férj és a feleség megkeserítik egymás életét, a válás kevéssé kellemes, mégis elfogadható alternatíva marad.

Életünk fő démonai nem csupán a részletekben bújnak meg. Nemigen gondolkozott el azon bárki is, hogy a felmagasztalt "összetartozás" az ukrán államiság megsemmisülésének kockázatát rejtheti.

Aligha lehet érthetőbben fogalmazni: ha ma nem találjuk meg a probléma megoldásának békés útját, úgy holnap véres társadalmi megrázkódtatások árán oldódik meg. Tulajdonképpen ez történt az Orosz Birodalommal is a 20. század elején.

hk