Szentmártoni János: Hajtépés
Ha hajamból kitépnél egy szálat,
és nyakadon hordanád, mint a sálad,
vagy épp fűznél rá hangyányi gyöngyöket,
miket hajnalban harmat öltöget,
vagy használnád jó köldökzsinórnak,
mikor vízszagú földbe adagolnak;
ha hajamból kitépnél egy szálat,
és csuklódra kötnéd mint papírállat
ugrabugra szélbe lejtő kötelét
- mi már-már a fénysugárhoz közelít -,
hogy ne kelljen félned, mit hoz a holnap:
ha már nem leszek - mögötted lobogjak;
ha hajamból kitépnél egy szálat,
vagy nem is egyet, többet, jó néhányat,
s markolnád, intenél, mint lombkereszttel,
üvöltenéd, hogy többé ne eressz el,
s kifosztott gyökerekbe kapaszkodnál,
csontok közt kutatva azt, aki voltál;
ha hajamból kitépnél egy szálat,
néznéd, kezedben hogyan őszül, szárad,
s közös tükrünk gombjára csavarva
rádöbbennél, mi a percek hatalma,
- akkor is elfogynék: markodból homok,
mint tenger mosta partról a lábnyomok.
Szentmártoni János - a fiatalabb magyar líra egyik jeles képviselője - Hajtépés című versére rápillantva, azt hihetnénk, hogy itt valami civódás, valami csetepaté kerül terítékre. Ugyanis a hajtépés nem mondható mindennapi, s főként nem szokványos, természetes cselekvésnek. Talán eszünkbe se jutna, hogy ezt a cselekvést kapcsolatba hozzuk a szeretettel, szerelemmel, féltéssel, ragaszkodással. Pedig Szentmártoni János ebben a versében épp ez utóbbi érzelmek meglétéről szól: arról a bizonyosságról, hogy a versbeni beszélőhöz ragaszkodó személy megtehet bármit, akkor sem kerülhető el a végleges elszakadás. Hajszálból fonhatunk csuklónkra mágiával varázsolt karkötőt, lehet a hajszál sálunk, gyöngyfüzérünk, "köldökzsinórunk" vagy bármi egyéb varázseszközünk - az elmúlás és elszakadás elkerülhetetlen. Ám hiába szembesít a Hajtépés meg a költő minket azzal, amit egyébként is tud minden egyes ember, mégsem szomorúság, mégsem bánat kerít a hatalmába minket, versolvasókat. Csak bólintunk: ez így igaz, de mégis arra figyelünk, amit a vers ébreszt fel bennünk: a szépségre, a szeretetre, ragaszkodásra, féltésre...
Penckófer János
