2010 október 15.

Jelenések könyve 8. rész 1. verse: "Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben, mintegy fél óráig."

A Jelenések könyve nem tartozik az egyszerű, könynyen érthető olvasmányok közé. Célját és üzenetének értelmét nem a benne foglalt képek keménységében, ítéletes voltában nyeri el a világ végső összeomlását hirdetve, hanem döntően abban, hogy benne van kijelentve Istenünk biztató, vigasztaló akarata az ember sorsát illetően. Még akkor is így van ez, ha ma a tudomány és a technika elképesztő fejlődése nyomán az emberiség soha nem látott eredményeket ér el, s eljutottunk odáig, hogy a Jelenések könyve eseményeinél szörnyűbb dolgokra is képessé váltunk. Úgy tűnik, hogy Bernhard Philberth német atomfizikus megállapítása helytálló, aki azt mondja, hogy az ember " az egek erősségeivel a kezében, de a poklok ürességeivel a szívében" elérte a "csúcsot".

A hetedik pecsét feltörése után csend lett a mennyben. Nem a süketség és a tehetetlenség csendje ez, hanem sokkal inkább a megrendülésé és az áhítaté. Isten előtt másként megállni nem is lehetséges. Létszükséglet a csendben megvont mérleg, a "megszámláltattál..."-szerű Istenre és magunkba nézés. A ma embere nem szereti a csendet, pedig a Mindenség Ura jelenlétében megállva most is, ma is helyesen tudná érteni a jeleket. Mert sajnos láthattunk már háborúkat, szerencsétlenségeket, ledobtuk az atombombát, s tettük mindezt úgy, hogy szinte hozzászoktunk már. Mit teszünk a pecsét feltörése és a harsona felhangzása közötti csendben? Történik-e valami abban a vasárnaponként Istennek szentelt "mintegy fél órában"? Isten elé állunk valóban?

Mindnyájan látjuk, érezzük, mit teszünk az élettel, a természettel, a teremtett mindenséggel. Van-e még fülünk meghallani az Isten végzését felőlünk: "Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát - így szól az én Uram, az Úr -, hanem azt, hogy megtérjen útjától és éljen."

Isten nélkül nincs jövőnk! Mi kell történjen, hogy eszméljünk végre, testvér?

Jenei Károly