Ukrajna a világban vagy Ukrajna két világ között?

Az első megfogalmazás - Ukrajna a világban - bizonyos vonatkozásban meglehetősen posztmodern. Úgymond, létezik a világban néhány száz kultúra, ezek egyike az ukrán, amely szabadon érintkezésbe léphet a többivel anélkül, hogy behódolna bármiféle teleológiai determinizmusnak. Eszerint a politikai szövetségek szabadon köttetnek a bölcsen kielemzett állami érdekek alapján. Hasonló elképzelésekkel éltük meg Ukrajna függetlenségének első évtizedét, mutat rá a Zerkalo Nyegyelji kijevi hetilap hasábjain megjelent esszéjében Miroszlav Marinovics, hogy azután bebizonyítsa, mennyire téves ez az érvelés. Az alábbiakban okfejtése főbb elemeit ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A bevezetőben vázolt képlet a politika szintjén abban nyilvánult meg, hogy Ukrajna beállt az államoknak ama meglehetősen hosszú sorába, amelyek az Európai Unióhoz való csatlakozásra vártak. Idővel azonban lanyhult a kezdeti optimizmus, problémák merültek fel. Amikor 2001. szeptember 11. után Amerikának szüksége lett Oroszországra a terrorizmus elleni harcban, szemet hunyt az emberi jogok megsértése felett Csecsenföldön, megváltozott a világ egész geopolitikai szerkezete. A putyini Oroszország, élve a lehetőséggel, létrehozta a maga civilizációs "sorbanállását", amelyet kezdett feltölteni szatellit országokkal, elővéve régi fegyverét, a "békére (vagy ha úgy tetszik, a szeretetre) kényszerítést". Az ukrán politikai elit aggódni kezdett, s tökélyre fejlesztette a maga "sokvektorú politikáját", fürgén ugrálva át egyik civilizációs sorban állásból a másikba, igyekezve mindkét helyen megfelelni.

Csakhogy az események mindenkit felizgattak. Az Európai Unió például gyorsan felvette soraiba Bulgáriát és Romániát, melyek még nyilvánvalóan nem álltak készen a csatlakozásra, ezzel megmutatva, hogy a hivatalos felvételi kritériumok mögött valójában mégiscsak az örök politikai érdekek húzódnak meg. Ezzel egy időben Oroszország megakadályozta Ukrajna felvételét a NATO-ba, s az EU-nak döntenie kellett: vagy egy nyílt Marshall-tervet indít Ukrajna számára, amivel végérvényesen megrontja viszonyát Oroszországgal, miközben az ukrán elit hozzáállása miatt nem számíthat egyértelmű sikerre Ukrajnában, vagy az energetikai biztonságot választja, amit az Ukrajnáról való lemondással vásárolhat meg.

A döntés borítékolható volt. Túl soknak bizonyult Európa számára felelősséget vállalni a megvásárolható, korrupt és szakszerűtlen ukrán politikai elitért. Lényegesen egyszerűbb volt Oroszországra hagyni ezt a problémát, amelynek négyszáz éves tapasztalata van az ukrajnai káosz kezelésében. De ez mégsem egy újabb Molotov-Ribbentrop-paktum volt. A Szovjetunió esetleges újjáéledése mégiscsak rémületben tartja Európát, ezért a nyugati diplomácia feladata úgy átadni Ukrajnát Oroszországnak, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Éppen ezért logikus az "Ukrajna a világban" megfogalmazás átalakulása napjainkban az "Ukrajna két világ között" formulává.

A tipikus, rendezett demokráciákban a választások jelentik a társadalmi élet változásainak ama képzeletbeli ingáját, melynek segítségével a kormányzás formája időről időre változik, például a liberálistól a szocialista felé mozdulva el és viszont. Az ukrajnai demokrácia ezzel szemben egy kettős civilizációjú államban működik, ezért a szóban forgó inga mozgása itt az euroatlanti és az eurázsiai kulturális formák közötti ingadozást jelenti.

Ukrajna lakóinak túlnyomó többsége egészen pontosan érzékeli e két egymástól radikálisan eltérő civilizáció jelenlétét az országban, ezek meghatározása s elkülönítésük azonban nehézségekbe ütközik. Hantington szerint például a szóban forgó határvonal a katolikus és pravoszláv vallás elterjedési területei között keresendő, mások arra hívják fel a figyelmet, hogy ez a határ az egyes történelmi korszakoktól függően is eltérést mutathat.

A kínaiaknak van egy sajátságos átkuk: "Születnél két korszak határán!" Ezen átok ukrajnai változata így hangozhat: "Születnél két civilizáció találkozásánál!"

Ami a normális demokráciákban a választási inga civilizált keretek között zajló mozgását jelenti a különböző irányítási stílusok között, az nálunk rendre katasztrófaként, a civilizáció alkonyaként jelentkezik. A 2004. évi Majdant, s az azt követő ötévi narancsos kormányzást az ukrán társadalom kvázi szovjet része fogta fel katasztrófaként, amely zömében az ország délkeleti részén összpontosul. Janukovics legutóbbi győzelmét viszont, pontosabban egy olyan civilizációnak az előretörését, amely idegen az ország középső és nyugati régióiban, immár a Dnyeper nyugati oldalán fogják fel katasztrófaként.

Mindkét fél a maga civilizációs jegyeinek térnyeréséről ábrándozik az ország teljes területén, s győzelmét véglegesnek hirdeti, nem kívánva tudomásul venni, hogy a demokrácia ingája előbb-utóbb a másik irányba lendül majd ki, ami viszont ellenfele győzelmét jelenti. Ily módon mindkét fél már ennek az ingának a puszta létét is veszélyesnek tekinti magára nézve. Ezáltal pszichológiailag mi a választások alkalmával nem annyira egyik irányítási formáról térünk át a másikra, mint inkább egy idegen, számunkra elfogadhatatlan civilizációba zuhanunk alá.

Mint fentebb már kifejtettük, könnyű tetten érni a két politikai kultúra létezését Ukrajnában. Lényegesen nehezebb azonban felfedezni e kultúrákat tiszta formájukban hordozókat. A szembenálló politikai táborokat az elmúlt években az kötötte össze, hogy mindkét oldalon előszeretettel gyakorolták a komaságot és fogadták el a kenőpénzt, órabérért szervezték a tiltakozó tüntetéseket, áruba bocsátották a parlamenti képviselői helyeket, visszaéltek hivatali helyzetükkel, rendszeresen kereskedtek a közjavakkal stb. Hogyan különböztethető meg hát a két politikai kultúra, ha mindkét táborban háttérbe szorulnak a civilizációs jegyek, s a büntetlen, elpofátlanodott amoralitás kerül előtérbe?

De az erkölcstelenség egyik kultúrának sem ismertetőjegye - ez a kultúrálatlanság jegye, azaz a kultúra elfajzásáé. Az idei elnökválasztás időpontjára lehullt a hályog a narancsos választók szeméről, s ma ugyanez történik a fehér-kéket szavazóbázisával.

Az utóbbi néhány választás tükrében Ukrajna valamennyi régiója előtt ugyanaz a feladat áll: elérni a morális megtisztulást. És itt nem holmi szent emberek megjelenését kell elképzelnünk, hiszen az lényegénél fogva összeegyeztethetetlen a hatalom gyakorlásával. A cél a hatalmi struktúráknak az erkölcsi züllés és bűn struktúráivá történő rosszindulatú átalakításának beszüntetése volna, illetve olyan biztonsági mechanizmusok kialakítása, amelyek lehetővé tennék az erre irányuló kísérletek időben történő felfedését és megakadályozását a jövőben.

Csak amikor ez megtörténik, akkor rajzolódnak ki a politikai kultúrák közötti valódi választóvonalak, s lehet szó egy közös haza, Ukrajna létrehozásáról. Ebben az esetben a regionális különbségek fátumból e föld gazdagságává alakulnának át, mert minden egyedi vonás megtalálná a maga helyét az országos szintű szakosodásban. A szabad választások lehetővé tennék, hogy megérezzük, a különböző civilizációk kínálta eltérő értékek és aspektusok közül a történelem adott pillanatában melyek a fontosabbak az ország számára. Ilyen körülmények között a demokrácia sajátságos ukrán ingája a nép javát szolgálná, s nem sodorná minden alkalommal a polgárháború szélére azt. A konkurencián, de nem a konfliktusokon alapuló ingának ez az ideális típusa azonban természetesen nem túl realisztikus (legalábbis egyelőre), méghozzá nem csak az uralkodó erkölcstelenség miatt. Nem készek erre világnézeti szempontból sem Ukrajnában, sem annak határain túl.

Ami minket illet, amíg fejünkben a korábbi világnézeti tehetetlenségi erő uralkodik, addig mindegyik hatalomra kerülő fél kötelességének fogja érezni a társadalmi élet "védelmezését" az ellenfélre jellemző jegyektől. Tehát pontosan azt fogja tenni, amit például ma Dmitrij Tabacsnyik tesz az oktatás terén. Sajnos nem látszik a kiút ebből a helyzetből, bár az is kétségtelen, hogy a nép aligha tudja hosszú távon elviselni az állandó ideológiai újrakezdéseket. Ezért az egyszeri ukrán kétségbeesetten vakarja fejét, hogy hová is kellene kitenni a vesszőt az "Egyesülni nem szabad különválni" mondatban. Egyeseknek - Ukrajna nyugati részén - úgy tűnik, hogy elegendő megválni a nyughatatlan Donbásztól, s a dolgok maguktól rendbe jönnek az országban. Másoknak - keleten - meggyőződése, hogy elég "kijavítani Sztálin hibáját" és megszabadulni Galíciától, hogy Ukrajna nyugodtan és boldogan élhessen. Nyugtalanító azonban, hogy mindkét esetben egyfajta nemzeti lobotómiáról volna szó, azaz elvágnák azt az összekötő elemet, amely a két agyfélteke együttműködéséért felelős. Azaz, ez a látszólagos demokrácia, hogy hagyunk mindenkit azt tenni, amihez kedve van, a tökéletes bukást eredményezné a mi civilizációs vizsgánkon.

Mellesleg úgy tűnik, ez a látszólagos demokratikusság nemcsak az ukránok számára vonzó, hanem nyugati partnereink számára is. Így például az Egyesült Európa, mielőtt megfontolta volna Ukrajna befogadását, döntés elé állította: "Ukrajnának el kell döntenie, kivel tart: a Nyugattal vagy Oroszországgal. Tiszteletben fogjuk tartani a döntését, bármilyen legyen is az."

Azonban gondoljunk bele: képes-e Ukrajna ma meghozni ezt a döntést? Éppen az a probléma, hogy nem. Amíg ugyanis Ukrajna demokratikus ország, kénytelen tekintettel lenni az egymással ellentétes geopolitikai irányultságok jelenlétére, azaz nem válaszolhat egyértelműen arra a kérdésre, hogy kivel is tart. Egyértelmű válasz csak akkor adható, ha megszűnik demokratikus államnak lenni, ha például - mint jelenleg Viktor Janukovics csapata teszi - Oroszország felé "húzza a takarót", figyelmen kívül hagyva a társadalom független, s jelentős részben nyugati irányultságú részének tiltakozását és civilizációs sokkját.

Ily módon Európa látszólag demokratikus megfogalmazása valójában annak a jele, hogy képtelen megérteni: ez a világnézetileg megosztott és tétova Ukrajna ma éppen hogy teljesíti a maga legfőbb európai civilizációs feladatát és hivatását, azaz egyesíti az eltérő lényegű kultúrákat, ami az egyik meghatározó problémája volt Európának a 20. században. Ehelyett a Nyugat holmi rút kiskacsaként tekint Ukrajnára, állandó problémát látva benne.

Európának nem kellene odalöknie Ukrajnát Oroszországnak, hanem meg kellene értenie, s támogatnia kellene az országnak ezt a kulturális határmezsgye szerepét, amelynek keretében az egyesíteni igyekszik a két eltérő kulturális típus struktúráit.

szcs