Kezdjétek magatokon!

2010. december 3., 09:00 , 516. szám

Irina Bekeskina egy talán sokakat megdöbbentő állítással kezdte az ellenzéki Ukrajinszka Pravda internetes hírportálon minap megjelent elemzését: "Teljesen egyetértek Viktor Fedorovics Janukovics elnökkel, aki nemrég azt mondta, hogy "a helyzet csak rosszabbodni fog, ha a legrövidebb időn belül nem kezdődnek reformok minden téren"". Az alábbiakban okfejtése fontosabb megállapításait ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Fennállásának majd 20 esztendeje alatt Ukrajna el sem kezdte azoknak a reformoknak a végrehajtását, amelyeket az egykor velünk egy táborhoz tartozó, hasonló vagy még rosszabb kiindulási feltételekkel rajtoló Lengyelország, Csehország, Szlovákia és a többiek már rég végrehajtottak. Eközben Ukrajna az életszínvonalat tekintve az utolsó előtti helyre csúszott vissza Európában.

És ez érthető. A függetlenség első éveiben a semmiből kellett létrehozni az államot, annak alapvető intézményeit, igaz, azon elv mentén, miszerint - ahogy első elnökünk fogalmazott - "bár rosszacska állam, de a mienk". Később, Kucsma tíz éve alatt a szovjet tulajdon vidám elkótyavetyélése folyt. A narancsosok öt évét az állandó hatalmi viszályok, két választás és az ezzel összefüggő végtelen populizmus jellemezték. Ugyan miféle reformokról lehetett itt szó?

A megreformálatlan gazdaság az olcsó energiahordozókon, olcsó munkaerőn alapul, s az adók megfizetése elől az árnyékgazdaságba menekül. Megreformálatlan az egészségügy is, amely a polgárok abszolút többsége számára megszűnt ingyenesnek lenni. Reformálatlan az oktatási rendszer, amelyben a több száz fakóbiki felsőoktatási intézmény "jogászok", "politológusok", "újságírók" tízezreinek ad diplomát, akik azután jobbára az bolhapiacon helyezkednek el. Reformálatlan a nyugdíjrendszer, ahol a nyugdíjba vonulás egyenértékű az élet végével. Késik a reform az államigazgatásban, amely évről évre növekszik, nem hatékony, s teljesen áthatja a korrupció. Megérett, sőt túlérett az idő a reformokra, amelyeknek radikálisaknak kell lenniük, mert kozmetikázással nem megyünk már semmire.

Meglehet, a jelenlegi hatalom is szívesen elhalasztotta volna a reformok végrehajtását, ám az ukrán állam helyzetében két jelentős és hirtelen változás következett be. Az első a gazdasági válság, a termelés példa nélküli visszaesése, s ennek következtében a költségvetési bevételek csökkenése, a lakosság helyzetének romlása stb. A másik az Oroszországtól importált gáz árának hirtelen és jelentős mértékű drágulása.

Valószínűleg a jelenlegi hatalom sem szánta volna el magát a népszerűtlen intézkedésekre, de mi egyebet tehetett volna? A költségvetésben katasztrofálisan kevés a pénz, hatalmas a nyugdíjalap hiánya, az IMF meg nem ad pénzt, a költségvetési hiány csökkentését, a nyugdíjkorhatár és a gáz árának emelését követeli. Márpedig az IMF pénze nélkül elkerülhetetlen az államcsőd.

Tény, hogy a földgáz lakossági fogyasztói ára nem lehet alacsonyabb a beszerzési árnál, ahogyan azt már a korábbi, narancsos gazdasági szakemberek is jelezték, különben a költségvetés a gazdagokat támogatja, s az is kétségbevonhatatlan, hogy a demográfiai helyzet alakulása miatt nem kerülhetjük el a nyugdíjkorhatár emelését, amint azt a szakemberek már rég előre jelezték. Tehát a fájdalmas, népszerűtlen intézkedések elkerülhetetlenek. Akkor hát miért ez az elkeseredett ellenállás velük szemben? Talán az az oka, hogy a hatalomnak nem sikerült közérthetően elmagyaráznia mindezt? Napjaink népszerű kifejezésével élve: nem sikerült párbeszédet kezdeményeznie a társadalommal?

Képzeljük el ezt a párbeszédet. Miként lehet elmagyarázni a piacon a portékáját áruló anyókának, aki alig él meg a bevételéből, hogy ezentúl lényegesen többet kell fizetnie a nyugdíjalapba, mert hovatovább minden keresőre jut egy nyugdíjas? Ráadásul az anyóka a "párbeszéd keretében" felvetheti, hogy egy főhivatalnok 40 ezer hrivnyás nyugdíjának előteremtéséhez legalább félszáz hozzá hasonló idős asszonynak kellene összedobni a kevéske pénzét.

Ki magyarázza meg a tanítónőnek, aki arról ábrándozik, hogy miután nyugdíjba megy, dolgozik még 5-10 évet, s eközben kicsinyke béréhez kiegészítésként megkapja a 800 hrivnyás alapnyugdíjat is, hogy többé nem számíthat erre a kis kiegészítésre, mert a pénzére szükség van az alktománybírák, s egyéb főhivatalnokok félmillió hrivnyás végkielégítésének fedezéséhez?

Ki magyarázza meg annak a kis- és középvállalkozónak, aki a saját otthonát elzálogosítva vesz fel hitelt vállalkozása folytatásához, hogy némelyik "szerencsésnek" miért adnak kölcsönt állami garanciavállalással, s még a kamatot is az állam fizeti helyettük ugyanabból a költségvetésből, amely állítólag nem elegendő sem a nyugdíjakra, sem az egészségügyre, sem semmi egyébre.

Végső soron azonban nem az kérdés, hogy mennyi adót kell fizetnie az állampolgárnak, hanem az, hogy mire fordítják ezeket a közpénzeket. A hatalom képviselői egyre azt szajkózzák, hogy az adókat mindenki köteles megfizetni. Mire azok az "idióták", akik ezt állítólag nem képesek felfogni, azt válaszolják, hogy egy szavuk sem lenne a szigorúbb adóztatás ellen, ha biztosak lehetnének benne, hogy ezeket az adópénzeket valóban az iskolákra, kórházakra, egyetemekre, idősek otthonaira fordítják, s nem herdálják el felelőtlenül.

Íme egy vélemény a sok közül: "Hogyan fognak adókat fizetni nálunk az emberek, ha nem látják, hová mennek a pénzeik? Hát mutassák ki konkrétan (és átláthatóan), hány milliárdot költöttek s mire, és hogy ez a pénz nem volt elegendő - akkor talán az emberek jobban bíznak majd a rendszerben. Különben mit látnak: az állami struktúrák drága járgányokon furikázó képviselőit, az állami struktúrák önkényét, a rendőrség büntetlenségét? Ha európai módon szándékozunk adót fizetni, akkor európai módon kell látnunk azt is, ki mennyit költ a tisztviselők közül, s elsősorban ezeket a hivatalnokokat kell ellenőriznie az adóhatóságnak." Mint látható, tény és való, nemigen sikerül az állam párbeszéde a lakossággal.

Úgy tűnik, némelyek a hatalmasok közül az államapparátust s a rendfenntartó szervezeteket lenini mintára változatlanul erőszakszervezeteknek tartják, amelyeknek nem az a feladatuk, hogy megszerettessék magukat az állampolgárokkal. Eközben hajlamosak megfeledkezni az Alkotmány 3. paragrafusáról, mely szerint "Az emberi jogok és szabadságok, valamint garantálásuk határozza meg az állam tevékenységének tartalmát és irányultságát. Az állam felelős az ember előtt tevékenységéért. Az emberi jogok és szabadságok meghonosítása és biztosítása az állam legfőbb kötelessége".

Nyilvánvaló, hogy hatalmasaink államfelfogása nem felel meg az Alkotmánynak. A demokratikus társadalomban az állam menedzser, amely a különböző szociális csoportok érdekeinek egyeztetését végzi. Ukrajnában az állam a nagytőke érdekeinek végrehajtását szolgáló eszközzé alakul át. Az új hatalom zárt részvénytársaságként működik, szerzett tulajdonként kezeli az államot, ahol minden erőforrás és a lakosság az ő aktíváit képezi, melyekkel ellenőrzés nélkül rendelkezhet.

A reformokra valóban szükség van. Az alapvető kérdés, amellyel tisztában kell lennie mindenkinek, most az: kinek a számlájára és miképpen fog megvalósulni a gazdaság modernizációja és általában a társadalmi reform? Már az első lépések - az adókódex, a munkatörvénykönyv módosításainak tervezete - nem hagynak kétséget a reformok ideológiáját illetően: azokat a kis- és középvállalkozók, illetve az egyszerű ukránok zsebeinek kiforgatásával fogják megvalósítani.

Az adókódexben végrehajtott módosítások például sehogyan sem fedezik a milliárdos jövedelmek offshore cégekbe és zónákba történő kimenekítésétől keletkezett költségvetési réseket. Ugyanakkor a kisebbektől behajtott tőkét odaadják majd a nagyvállalkozóknak bizniszük modernizálására.

A reformok megvalósításának ez az antidemokratikus módja törvényszerűen adekvát lépéseket követel meg a politikai szférában: a szólásszabadság és az ellenállás lehetséges közegeinek megsemmisítését, támadást a társadalom aktív része ellen, a kézi vezérlésű ellenzék létrehozását, hogy legyen mit felmutatni a Nyugatnak. Természetesen ezzel nem szüntethető meg a lakosság elégedetlensége. Ezért a másik fontos feladat a választási meglepetések elkerülése végett úgy megváltoztatni a választási rendszert, hogy a hatalomváltás lehetetlenné váljék. Ezért van szükség a tisztán egyéni választókörzeteken alapuló parlamenti választási rendszer bevezetésére. Jusson eszünkbe, mennyit kaptak a hatalompártok a parlamenti választásokon 1998-ban: 9,02 %. Hát 2002-ben? 18,04 %. És milyen parlamenti többség jött létre? Kucsma-párti. Mert az egyéni képviselők kénytelenek együttműködni a hatalommal.

A kérdés azonban az, hogy a demokrácia felszámolásának útja elvezet-e Ukrajna modernizációjához, felemeli-e a fejlett államok sorába? A gazdaságot fojtogató fő akadály a korrupció. A korrupció megsemmisíti a szabad versenyt, amely mindig és mindenhol a gazdaság mozgatója; a korrupció nem engedi az országba a külföldi befektetőket; a korrupció hatalmas pénzeket szivattyúz ki a gazdaságból, amelyek befektetésekké válhattak volna. Mint mondják, a reformoknak nincs értelmük korrupcióellenes lépések nélkül. De vajon lehet-e harcolni a korrupció ellen egy nem demokratikus társadalomban? Vajon harcol-e majd a hatalom önmaga ellen, ha nem lesz, aki ellenőrizze, s elszámoltassa? A kérdés költői.

Ukrajna ma valóban veszélyes helyzetben van. Igaza volt elnökünknek, amikor azt mondta, hogy a legnagyobb veszélyt a nemzetbiztonságra az emberek bizalmi válsága jelenti a hatalom és az állam iránt. De vajon megújítható-e a bizalom a hatalom iránt annak jelenlegi formájában?

A demokrácia nem más, mint a menedzserek hatalma, akiket a társadalom ellenőriz. Az autoritarizmus a gazdák hatalma, akiket megtűr a társadalom. A diktatúra a gazdák hatalma, amikor a társadalom nem akarja eltűrni őket. A mérsékelt autoritarizmus már nem lehetséges, mert, mint láthatjuk, a társadalom már nem tűri. A dilemma tehát a következő: vagy demokrácia, a társadalommal folytatott párbeszéd helyreállítása következik, vagy valódi diktatúra bevezetése. De a párbeszéd helyreállítása lehetetlen úgy, hogy a hatalom ne magán kezdené el a reformokat. Mert másként nem lehetséges a dialógus.

A hatalmat, amely nagyban lop, de közben hagyja apránként lopni a "kis ukránt", s időről időre még oda is vet neki valamit - nyugdíj- vagy bérkiegészítést, valamiféle kedvezményeket - idegennek, de tűrhető rossznak tekintik. A hatalmat, amely kiforgatja a "kis ukrán" zsebeit, néha az utolsó filléreit véve el, amely szigorú rendet teremt, megfosztva az utolsó kereseti lehetőségeitől is, de eközben ő maga folytatja a lopást az offshore cégeken és zónákon, végkielégítéseken, őrült nyugdíjakon és privilégiumokon keresztül, hovatovább nem idegennek, hanem ellenségnek kezdik tekinteni.

Nem érdemes ábrándokat szőni a hatalmasok hazafiságáról vagy egyéb szentimentális elképzelésekről. Ukrajna jövője, s a reformok sorsa attól függ, mi bizonyul erősebbnek: kormányzó osztályunk patologikus kleptomániája vagy a józan esze, a markolási reflexe vagy a létfenntartási ösztöne?

hk