Mohy Sándor életéről, művészetéről

A Dercenben, pontosabban a Szernye-mocsár északi partvidékén levő egyik tanyán született Mohy Sándort (1902-2001) többek között a legeuropéerebb festőművészként tartotta, tartja számon az elmúlt századi kortárs és a mai erdélyi, még inkább az egyetemes magyar művészettörténet. Az őt legjobban ismerő kor- és pályatárs, Erdély rangos művészeti szakírója, Banner Zoltán pedig nem csupán a század karakteres, stílusában mindenki mástól különböző, igencsak eredeti művészének, de az ottani képzőművészet egyik polihisztorának is nevezte.

Mohy Sándor hosszú pályafutása során festők és rajztanárok nemzedékeit oktató művészpedagógusként, műhelyek teremtőjeként, iskolaszervezőként (pl. 1933-tól Szatmáron, 1938-tól Désen, 1949-től pedig 1970-ben való nyugdíjba vonulásáig a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti tanszékén, ahol professzorként, egy időben az intézmény prorektoraként tevékenykedve) vált ismertté. Jelentős művészeti íróként ugyancsak, hiszen Erdélyben nem volt olyan magyar nyelven megjelenő lap vagy folyóirat, amelyik ne közölte volna írásait.

Nevével az 1970-es évek elején, többnyire mégis 1977 folyamán "találkoztam" először az akkor szórványosan hozzánk is eljutó kolozsvári Utunk és a Korunk, valamint a marosvásárhelyi Igaz Szó oldalain. A művész ekkor töltötte be 75. életévét, s a róla írt méltatásokból tudtam meg, hogy Dercenben született. Érthető, hogy fokozottabb érdeklődéssel olvastam aztán a róla, művészetéről szóló írásokat. Akkori ismereteim alapján írtam róla egy ismertetést a Kárpáti Igaz Szó egyik, 1989 májusi számában. Bő másfél hónap múltán, nem kis ámulatomra, testes borítékot hozott a posta, egy levél kíséretében leporellókkal - Mohy Sándortól! Viszonylag nem sokkal később személyesen is megismerhettem. A "karácsonyi forradalmat" követő napokban egy innen indult segélyakció kíséretében eljutottam ugyan Kolozsvárra, de a rövid idő és a körülmények (akkor még) nem tették lehetővé, hogy felkeressem. Csak egy telefonbeszélgetésre adódott alkalom. A professzor úr szinte sírva mondta, hogy alig kétszáz lépésre lakik a színháztól, ahová bennünket és a konvojt felügyelő hatósági (román) egyének irányítottak; s bár akkor már nem lőttek, késő este volt és kijárási tilalom. De ami akkor nem volt lehetséges, közel egy évvel utána, 1990 novemberében, egy íródelegáció tagjaként már igen! A máig felejthetetlen találkozásra most is nagy megilletődéssel gondolok vissza.

Dercen és környéke, ahol 1902. március 23-án, virágvasárnapon született és ahol gyerekként 8 és fél évet élt, egész életében foglalkoztatta Mohy Sándort. A család egyébként Szatmárról való, de ott sem tősgyökeres. Mohi Elek (a művész nagyapja) lelkészként került oda a XIX. sz. derekán, s azóta élt ott feleségével, aki egy forgolányi nemes ember, vitézlő Kovács Dániel leánya volt. Az idős szülők hajlott korára való tekintettel, id. Mohy Sándor, bár a derceni tanya marasztalta, 1910 őszén úgy döntött, hogy visszatér mégis Szatmárra. Feleségével, Lánczi Erzsébettel és három fiával (később még három gyerek születik) költözött át az amúgy "nem olyan messzire levő" városba.

Mohy húszéves múlott, amikor a Szamos-part kék agyagából kiformázta első szobrát, az Ősembert. A város két kiváló művésze, Litteczky Endre és Popp Aurél ekkor figyelnek fel rá. Litteczky indítványára 6 példányban nyomban kiöntik Popp Aurél porcelán- és kerámiaüzemében, majd ezeket kiállítják a város főtéri kirakatában - napok alatt mind a hat elkelt! Litteczky a Szamos c. napilap 1922-es évfolyamának egyik számában beszámolva az Ősember c. szobor felfedezéséről, ezt írta: "Nézve ez őserejű munkát, nem kétséges: fiatal alkotója tarisznyájában érezheti a marsallbotot." A felkarolt "ifjú titán" pedig szinte hetek alatt egyre figyelemre méltóbb szobrokat készít. Odahaza, a Mátyás király utcai házuk udvarán megmintázza édesapját, István öccsét. A környezet aztán további témákkal traktálja. Újabb művek teremtődnek: Női fej, Faun és nimfa, Az édes Paci c. leányka-mellszobor. Mesterei nem győznek csodálkozni. Sikere vitathatatlan. Az ifjú művészt felkeresik a Pásztortűz c. irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztői, s rövidesen ennek címlapján és belső oldalain meg is jelennek a Mohy szobrairól, festményeiről készült fényképfelvételek egy róla szóló írással együtt (1922). Ezekkel kapott először "országos nyilvánosságot", amit első mestereinek és mecénásainak, Litteczky Endrének (1880-1953) és Popp Aurélnak, (1879-1960) köszönhetett. Mohy további sorsa már ekkor egyszer s mindenkorra eldőlt: a művészet útját választotta.

Az első állomás Nagybánya, a millennium évében (1896) alakult, mindvégig jelentős festőket nevelő-formáló művésztelep. (Első vezetője 1902-ig Hollósy Simon volt, aki onnan költözött Técsőre). 1925 őszén az akkor beinduló Kolozsvári Művészeti Főiskolára jelentkezik. A tanintézet, vagy ahogy a román megnevezés jelölte, a Scoala de Belle Arte, falai között (1925-1929) végzi a tanulmányait és szerez tanári képesítést. Szervátiusz Jenő és Tasso Marchini évfolyamtársaival ő is részt vesz az 1929-es Bukaresti Tavaszi Tárlaton. 1931-ben már óraadó tanárként alkalmazzák a Szatmári Református Gimnáziumban, ahol 12 évvel azelőtt leérettségizett.

1933 decemberében a szatmári képzőművészek hosszú és kitartó munkája, erőfeszítései árán létrejön Erdély és a Partium két világháború közötti korszakának első (és egyedülinek bizonyuló) nagy képzőművészeti kiállítása: a Szatmári Téli Tárlat, a királyi Romániában, a kisebbségi lét körülményei közt élő magyar művészek heroikus vállalkozásaként.

Az itt kiállító művészek a legjobb munkáikkal szinte demonstrálták jogosultságukat, életképességüket. Mohy ezen a tárlaton egymaga 35 művel vett részt, ezek zömét olajfestmények, akvarellek és rajzok képezték. Az eseményt méltató írások különösen kiemelték az akkor már jelentős művészként számon tartott Mohy Sándor alkotásait. A legnagyobb figyelmet Mohy csendéletei mellett a Fiú, zöld tónusban, a Mezítláb, a Szánkóhúzók, s az Önarckép akttal c. képei keltették fel: ezek valóban aztán az életmű meghatározó darabjainak bizonyultak.

1934-ben újabb jelentős elismerést arat a bukaresti Hivatalos Szalon kiállításán, ami közelebb hozza számára a "nagy megmérettetés" esélyét. 1935-ben aztán államvizsgát tehet a román fővárosban: a felsőfokú szakvizsgán (examen de capacitate) egyedül az ő munkái érik el a legmagasabb osztályzatot. Ennek eredménye volt az is, hogy Désre kapott kinevezést.

A Kolozsvárhoz közeli kisváros élén nagy műveltségű, művészetpártoló polgármester állott: dr. Pop Cornel, aki nyomban felajánlotta Mohynak az 1934-ben gazdasági nehézségek miatt megszüntetett festőiskolát. Fizetést itt ugyan nem kapott, mert állást a dési gimnázium biztosított számára. Mohy, aki 1936-ban megnősült, csak 1937 szeptemberében cseréli fel Szatmárt új állomáshelyével. Felesége a kolozsvári egyetemen latint és francia nyelveket tanít. Mohy teljesen újjászervezte a kisváros művésziskoláját. Ez idő tájt hagyta jóvá professzori címét a királyi állam.

1940 áprilisa végén Désen került sor a művészprofesszor első egyéni kiállítására. Ez az időszak meghozta számára alkotói kiteljesedését, ami leginkább nagyívű kompozícióiban mutatkozott meg: kezdve a "hatalmas békét" sugárzó Varró nőtől a "hatalmas kiszolgáltatottságot" felmutató Menekülés c. monumentális képéig.

A II. világháború évei alatt az intenzív őserővel alkotó Mohy Sándor számos tárlaton - köztük két egyéni (1940, 1942) és két Budapesten sorra kerülő (1943, 1944) csoportkiállításon - mutathatta be műveit, nem is szólva a több ízben Kolozsvárott, majd újra Désen, Szatmáron és Marosvásárhelyt is megrendezett közös tárlatokról. Valamennyi műfajban (grafikák, csendéletek, kisvárosi tájképek, aktok mellett különösen az arcképek és a kompozíciók terén) egyaránt "otthon" volt és - ami fontos - újítani tudott.

A háborús helyzet, a gazdasági állapotok súlyos körülményei közt "a primitív élet gondjaival" naponta kellett megküzdeni. Magán és embertársain egyaránt érezte a nyomorúságot, a felgyülemlő keserűséget. Az utolsó években Mohyt a városi légvédelemhez osztották be éjjel-nappali szolgálatra. A "művészkedést" bizony olykor szüneteltetnie kellett. Mégsem akadt el teljesen, amit az ekkor festett Háború, Anyaság, Virág bácsi és felesége, Öregasszony unokájával c. képei tanúsítanak. Ez idő tájt kap egyre nagyobb teret és szerepet a család. 1940-ben született meg Zsófi lányuk, egy év eltelte után pedig a fiúk, Tomi. A család, az otthon szeretete, féltése "áttemperálja" rajzait, képeit, kompozícióit. Néhány festménye Szatmárnémeti bombázásakor 1944 szeptemberében a tűz martaléka lett, köztük a művészettörténészek által nagyra értékelt,1931-ben festett Önarckép akttal, az "erdélyi önarcképfestészet remeke". Csak fényképmásolatban maradt fenn.

Az új, Ion Andreescu nevét viselő kolozsvári Képzőművészeti Főiskola megalakulásakor, 1949-ben állást kapott annak festészeti tanszékén.

22 éven át ő az erdélyi művészeti élet leginspirálóbb és legnagyobb hatású művésznevelője. 1952-től kezdve nem múlik el év anélkül, hogy valamelyik tárlaton ne szerepelnének a képei!

A szocialista Románia "egyes köreiben" mit sem számított a társadalmi rang, elismertség. (Mohyt 1964-ben a Munkaérdemrend 3., 1968-ban a Kulturális Érdemrend 4. fokozatával tüntették ki. Többet érdemelt volna már akkor, hiszen számos országos és nemzetközi tárlaton nyert díjakat!) 1968-ban egy román delegáció tagjaként, 66 éves korában először ment külföldre: ellátogathatott a Szovjetunióba. Kijev, Moszkva, Leningrád műkincsei közt inkább a klasszikus külföldi mesterek művei érdekelték. Az Ermitázsban pl. először láthatta eredetiben Rembrandt A tékozló fiú c. alkotását.

A kilencvenes évek elejéig ez volt egyetlen külföldi útja. Bár Nyugatról számos meghívót kapott, az udautazásokkal már meg sem próbálkozott. De voltak kiállításai Párizsban, még az Egyesült Államokban is: Ohioban és Kaliforniában, az ott élő magyarok körében.

A professzor úr 1971-ben vonult nyugdíjba. Művészetét a 70-es, 80-as és a 90-es években változatlanul ugyanaz a strukturális és érzelmi kiegyensúlyozottsággal megkomponált belső ragyogás jellemezte, amely korábban is meghatározója volt.

A korábbi remekművekhez (pl. A kerítésnél, Üvegmosó, a Székiek, Biciklisek, Jegyesek stb.) hasonló, sőt azokat is meghaladó alkotásai mellett a teljesség igénye nélkül az Olvasó, a Magas fennsíkon, a Danaiták, a Napraforgók, a Hegy-völgy utca, A szobrász, A Szamos parton, Művészek, Útkövezők, A múltból, a Napraforgós csendélet, Hólapátolók, a Szintézis, Párisz almája c. képei klasszikus maradandóságúak.

Az 1989/90-es változások után az 1990 decemberében megalakult Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának kezdeményezésére 1993-ban meghívót küldtek Mohy Sándornak, a szülőföld meglátogatása céljából. S bár ez igen jól esett neki, az idős Mester mindannyiunk sajnálatára, hajlott korára való tekintettel, már nem merte megkockáztatni "a hosszú utat". Még a budapesti út is megviselte. Itt 1992-ben a Magyar Nemzeti Galériában volt gyűjteményes kiállítása. De láthattuk a róla szóló dokumentumfilmet is, amit Xántus Gábor készített az RTV megbízásából, ugyancsak 1992-ben.

Hosszú élete végén már súlyos beteg volt, agyvérzés bénította le. Aztán 2001. augusztus 11-én elszenderült, örökre megpihenve az Úrban. A festői ecset azonban, mint mindig a családban (innen több festő, képzőművész és rajztanár került ki!), azóta is ott jár a vásznakon - most már inkább az unokák kezében.

Fodor Géza