Nyugodj békében, Jolikám!

Búcsú a Pedagógustól

Tudtuk, hogy beteg. Nagybeteg. A kegyetlen kór végleg az ágyhoz kötötte. Már nem láttam vasárnaponként a templomba menni. A piacon, a városban sem találkoztam vele. De a hírek az egészségi állapotáról eljutottak hozzánk. Hozzám is. Jó lenne felhívni telefonon - tűnődtem számtalanszor. Aztán mégsem tettem. Kérdezzem meg tőle, hogy van? Hogy érzi magát? Vigasztaljam, hogy meggyógyul...? Mi volna a helyénvaló, mit kellene tennem? Aztán hallottam a kollégáktól, hogy fárasztja a beszéd. Talán a látogatók is... Majd a születésnapján... Akkor meglátogatom én is...

Nem úgy alakult. Sajnos nem tudtam elmenni. De a többiek, a kollégák, a régi barátok ott voltak. Összesen nyolcan, az igazgatónőnek és helyetteseinek a vezetésével. Vitték neki a kedvencét, a darás töltött káposztát. Mellé kalácsot, tortát, finom italt, gyönyörű virágcsokrot. A tél legutolsó napján. A nagybeteg a váratlan örömtől erőre kapva együtt evett velük egy falatot és ivott egy kortyot. Pedig ennek előtte hetekig egy-két kanál pépes ételen kívül mást nem tudott megenni. Beszélgetett is. Újra a régi Ő volt. Olyan, amilyennek ismertük. Amilyennek szerettük. Ízig-vérig igazi nő! Aki nagybetegen is adott magára, mindig nett volt és csinos. S aki a betegágyában fekve is megnézte a kollégáin a szépet. Az újat. Felcsillantva jól ismert, soha ki nem apadó humorát. Mert őt ezért is szerették. Aki ismerte, mindenki. Főképpen tanártársai, no meg a gyerekek. Az ő kedves iskolájában, ahol ötven hosszú éven át megszakítás nélkül tanított.

A 6-os számú általános iskolában. Ahova nyugdíjba vonulása után is mindig visszavárták szeretettel, örömmel. Az önzetlen jóbarátot, a kitűnő pedagógust. Mert az volt! Életéből ötvenkét évet áldozott a legnemesebb célra: felsőfokon oktatta a rábízott gyerekeket. Hány és hány kisgyermeknek volt ő az első tanító nénije... A tapasztalatát, a tudását pedig szívesen megosztotta fiatalabb kollégáival. Akik jó néven vették tőle, sőt, igényelték is. És hálásak érte ma is. Ők voltak köszönteni a születésnapján, ők álltak ott a betegágyánál. Amikor elbúcsúztak tőle, arra kérte régi barátait, hogy mielőtt meghal, egyszer még látogassák meg.

...De még azon az éjjelen megjött Kharón a ladikján, és Te csendesen eltávoztál közülünk... A télies szikrázó napsütésben a gyászolók lassan szétszélednek a temetőben. Legutolsó osztályodból már csak az a két egykori diákod, egy fiú és egy lány állnak a sírodnál, akiket a legjobban szerettél. Egyik az unokád... Vajon hol vannak a többiek? Nézem a sírod fölé emelkedő hatalmas virág- és koszorúhegyet, ahogy lassan túlnő a fejfádon. Már a nevedet is alig látom és könnyeim fátylán át csak magamban betűzgetem:

Huszti Jolán, élt 78 évet.

Álmodj szépet, Jolikám, "Jolány", nyugodj békében! Nagyon szerettelek, hiányozni fogsz! Nekem és mindnyájunknak, akikkel együtt oly sok évet dolgoztál. És nem feledünk el, ígérem neked! Isten veled!

Weinrauch Katalin