Somogytól a világhírnévig

1852 júniusában az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egyik emigránsa hét dollárral a zsebében lépett partra New York kikötőjében, s maga sem gondolta, hogy egy évtized múltán ünnepelt kutatóként tér vissza szülőhazájába, hogy székfoglaló beszédet tartson annak tudományos akadémiáján. Ő volt Xantus János, a XIX. század talán legkalandosabb életű magyar természetbúvára és etnográfusa, aki mind az állattan, mind a növénytan, mind a néprajztudomány területén maradandót alkotott, s akinek a tervei alapján született meg Magyarország első állatkertje, hogy a hazai polgárok testközelből láthassák, s még jobban megismerhessék a távoli tájak egzotikus élőlényeit.

Egy jogász, akiből szabadságharcos lett

A leendő természettudós és etnográfus 1825. október 5-én, a Somogy vármegyei Csokonya községben (jelenleg Csokonyavisonta) látta meg Isten szép világát, melynek később oly lelkes kutatója lett. Apja, Xantus Ignác gróf Széchényi Ferenc, majd Széchenyi István uradalmi jogtanácsosaként, később pedig Somogy vármegye főügyészeként tevékenykedett, s azt szerette volna, ha elsőszülött fia, János is az ő nyomdokaiba lép. Ezért az ifjúvá cseperedő gyermek a Győri Bencés Gimnázium elvégzése után jogot tanult Pécsett, majd 1847-ben ügyvédi vizsgát tett a Pesti Egyetemen, és aljegyző lett Kaposváron. Talán egész életét a jog világában éli le, ha 1848-ban nem tör ki a sorsát teljesen más mederbe terelő forradalom, mely Xantus Jánosban is lángra lobbantotta a nemzet egészét elemi erővel magával ragadó szabadságvágyat. A fiatal jogász nemzetőrnek állt, azután honvéd tüzér lett, s több ütközetben is vitézül harcolt. Részt vett a pákozdi csatában, majd a hatalmas komáromi erődbe vezényelték, melyet 1848 decemberében ostrom alá vont, ám bevenni nem tudott a császári hadsereg. Hősünket eközben áthelyezték a huszársághoz, s egységével 1849 februárjában kitörési kísérletet hajtott végre, melynek során átvágtak az első osztrák vonalakon, ám Érsekújvárnál csapatát bekerítették, őt pedig – több bajtársával együtt – elfogták. A königgratzi hadifogolytáborba kísérték, a világosi fegyverletétel után pedig – megannyi volt honvédhez hasonlóan – közlegényként, erőszakkal besorozták a császári hadseregbe, ahol kíméletlen keménységgel bántak az egykori szabadságharcosokkal. Xantusnak azonban – többszöri próbálkozás után – sikerült megszöknie, s Németországon, Belgiumon és Franciaországon át Angliába menekült, ám a szigetországban nem sikerült állást találnia, így megmaradt pénzén hajójegyet váltott, s átvitorlázott az Atlanti-óceán túlpartjára.

A csatornatisztítástól az akadémiai tagságig

Kezdetben az Újvilágban is meg kellett tapasztalnia a szegénység legmélyebb bugyrait, alkalmi munkákból, csatornatisztításból, újságkihordásból stb. tartotta fenn magát, majd a Mississippi és a Missouri összefolyásánál fekvő Saint Louisba utazott, hogy szerencsét próbáljon a vadnyugaton. Sikerült is elhelyezkednie az akkor még csak tervezett transzkontinentális vasútvonal, a híres Union Pacific terepfelmérő expedíciójában, melynek tagjaként részt vett a vágányok nyomvonalának a kijelölésében. 1854-ben pedig a magyar emigránsok által Iowa állam területén megalapított prérivároskába, Új-Budára (ma: Davis City) utazott, hogy földet vásárolva farmerként élje le az életét, s bár birtokszerzési terve meghiúsult, felébredt benne az érdeklődés a végtelen füves puszta élővilága iránt, így autodidakta módon elsajátította a növény- és állatpreparálás fogásait. Megélhetési lehetőséget azonban továbbra sem talált, ezért 1855-ben belépett az amerikai hadseregbe, melynek tagjaként a Kansas állam területén álló Riley-erődbe vezényelték, ahol szanitéc őrmesterként szolgált, s itt végre rámosolygott a szerencse. Az erőd katonaorvosa, dr. William Alexander Hammond (maga is jeles zoológus) felfigyelt beosztottja kiváló gyűjtő és preparáló képességeire, s támogatni kezdte természetrajzi kutatásait. Xantusnak pedig sikerült felvennie a kapcsolatot Amerika első számú tudományos kutatóintézetével, a washingtoni Smithsonian Institutionnal, s ládaszámra küldte az intézet címére a zoológia és a botanika számára még szűz területnek számító préri szakszerűen preparált állatait, növényeit, illetve növényi magvait.

1857 elején átvezényelték a Los Angelestől északra, a Kordillerák vonulatai között fekvő Tejon-erődbe, s szabad idejében az addigiaknál is eredményesebb gyűjtőutakat tett a nyugati kutatók lába által még érintetlen dél-kaliforniai hegyvidéken. Ezek eredményeként Tejon környéke lett az akkori USA zoológiailag egyik legjobban feltárt területe, Xantus innen származó, sok ezer darabot számláló gyűjteménye pedig 390, addig ismeretlen állat- és növényfaj példányait is tartalmazta. Kétévi kaliforniai tartózkodás után Xantus kéréssel fordult Spencer Bairdhez, a Smithsonian Institution főtitkárához: mentesse fel a katonai szolgálat alól, hogy minden idejét a tudományos munkának szentelhesse. Kérése meghallgatásra is talált, így 1859-ben leszerelt, s az intézet a Mexikóhoz tartozó Kaliforniai-félsziget legdélebbi pontján, a San Lucas-fokon felállított kutatóállomásra küldte, ahol tengertani vizsgálatokat végzett, megfigyelve az árapálymozgást, valamint az áramlatokat, emellett tanulmányozta a környező vidék, illetve a fokot körülvevő óceánrész faunáját és flóráját is. A Smithsonian útján pedig jelentős tudományos anyagot juttatott el a pesti Nemzeti Múzeumba, mely ennek eredményeként európai viszonylatban is igen jelentős állattani gyűjteményre tett szert.

Érdemei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1859-ben levelező tagjává választotta, s a Habsburg-elnyomás átmeneti enyhülését kihasználva, Xantus János 1862-ben hazatért, hogy Adatok a tenger természettani földrajzához címmel megtartsa akadémiai székfoglaló beszédét. Ám hazai állásajánlatot nem kapott, s a politikai légkör is fagyosabbra fordult, így az egykori ’48-as honvéd visszatért Amerikába, ahol előbb a tengerészeti minisztérium titkára lett, majd az Egyesült Államok konzuljává nevezték ki a mexikói Manzanillo kikötővárosba. Hivatali teendői mellett állattani kutatásokat is folytatott állomáshelye környékén, s további preparátumokkal gazdagította a Smithsonian Insitutiont, valamint a Nemzeti Múzeumot. Gyűjteményei nagyságát jelzi, hogy azok összességükben csaknem egy egész múzeumot megtöltenének. Nem hiába jelentette ki Baird főtitkár: „Xantus úr rászolgált arra, hogy nevét kora legnagyobb amerikai zoológusai között említsék.”

Újra itthon

1864-ben végleg hazatért a kiegyezés felé közeledő Magyarországra, ahol a Természettudományi Társulat a Pesti Állatkert (jelenlegi hivatalos nevén Budapest Főváros Állat- és Növénykertje) megalapítását előkészítő bizottság elnökévé választotta. Az intézmény tervezetét Xantus János készítette el, s annak első igazgatójaként ő is nyitotta meg azt 1866. augusztus 9-én. A látogatók ekkor mintegy 500 különféle állatot szemlélhettek meg a kert tizenegy nagyobb és számos kisebb állatházában, valamint a parkban kialakított, elkerített területeken. 1868-ban viszont a Monarchia hosszabb időtartamúra tervezett, közös osztrák–magyar dél- és kelet-ázsiai expedíciót szervezett, melybe az immár világhírű zoológus is meghívást kapott. Eötvös József, a kiegyezés után megalakult magyar kormány kultuszminisztere természettani és néprajzi gyűjtéssel bízta meg, így igazgatói állásáról lemondva, csatlakozott a kutatócsoporthoz, mely Triesztből elindulva, két hajóval vágott neki a hosszú útnak. Mivel a Szuezi-csatorna még csak épülőfélben volt, ezért Afrikát megkerülve érték el az Indiai-óceánt, majd annak egyik ékkövét, Ceylon szigetét, ahol Xantus hónapokig tanulmányozta az őslakos szingalézek gazdag kultúráját, majd Szingapúr érintésével felkereste Thaiföldet, Kínát, valamint Japánt. Az expedíció osztrák tisztjei és kutatói azonban Ausztria számára akarták kisajátítani az eredményeket, azt tervezve, hogy az egész felgyűjtött tudományos anyag a bécsi múzeumokat gazdagítsa, ezért Xantus János különvált nem éppen kollegiálisan viselkedő munkatársaitól, s a Magyar Vallás- és Közoktatási Minisztérium önálló kutatójaként folytatta útját.

Az indonéz szigetvilágot elérve, hatalmas állattani anyagot gyűjtött össze Celebeszen, Jáván, illetve Borneón, noha az utóbbi földdarab a bennszülött dajak fejvadászok révén vált hírhedtté, akik nemegyszer ellenségesen fogadták a területeikre lépő európaiakat. A magyar kutatónak azonban sikerült elnyernie az őslakók bizalmát, s az esőerdő tisztásaira épült falvaikat bejárva, párját ritkító, 2500 exponátumot tartalmazó etnográfiai gyűjteményre tett szert, megvetve a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának az alapjait, melynek – 1870-es hazatérését követően – ő lett az első igazgatója.

1873-ban világkiállítást rendeztek Bécsben, melyen Magyarország is részt vett, a magyar pavilon etnográfiai anyagát pedig Xantus és barátja, Rómer Flóris régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár állította össze mintegy két és félezer népművészeti és kézműipari tárgyból, létrehozva ezzel az első magyar néprajzi gyűjteményt.

Xantus János még húsz éven át tevékenyen részt vett a tudományos életben, ő lett a Földrajzi Társaság alelnöke, illetve a Néprajzi Társaság elnöke. 1894-ben azonban súlyos tüdőgyulladást kapott, s december 13-án elhunyt. Tisztelőinek sokasága kísérte utolsó útjára a Kerepesi temetőbe.

Lajos Mihály