Község a Fekete-patak földjén

A Nagyszőlős–Komlós-ki­térő keskeny nyomtávú vasútvonalon haladó utas Feketepatak állomásától a község romatelepéig több száz méteren át egymás mellett sorakozó, jórészt fűtött fóliasátrakat lát, melyek beszédesen tanúskodnak az ugocsai település lakosainak fő foglalkozásáról: a fóliaházas zöldségtermesztésről, mely nagy erővel bontakozott ki a kolhozrendszer felbomlása óta eltelt időkben. Maga a helység 1101 lelket számlál, mára egybeépült a szomszédos Verbőccel, és a verbőci központú közös községi tanács irányítása alá tartozik. De miről is mesél e színmagyar falu múltja, s miként élnek ma a helység lakói?

A királyi uradalomtól a szovjet fennhatóságig

A XIII. században Ugocsa vármegye egész északnyugati részét a Fekete-patak földjének emlegették, a hasonnevű helység pedig – mely nevét az egykor rajta keresztülfolyó, ám mára feltöltődött, sötét színű patakról kapta – az 1200-as évek derekáig az ugocsai királyi uradalomhoz tartozott. Ha hinni lehet a hagyománynak, a község az első időkben az ún. Aszós erdő mellett terült el, lakói főleg szénégetéssel foglalkoztak, s csak később települtek át mai helyükre. Az 1241–1242-es tatárjárás Feketepatakot is elpusztította, majd 1260-ban az apja, IV. Béla mellett társuralkodói pozíciót betöltő trónörökös, István ifjabb király (a leendő V. István) a Gutkeled nemzetségből származó Thyba fia Miklósnak adományozta a letarolt vidéket, aki a nemzetség Szamos-menti ősi birtokairól idetelepített jobbágyokkal népesítette be az elpusztított területet, s építtette fel újra a porig égetett falut.

A község lakói az 1550-es években református hitre tértek, ám kezdetben csak egy fatemplomban gyűltek egybe az istentiszteletek alkalmából, s csupán 1807 és 1848 között építették fel ma is álló, kőből emelt szentegyházukat. 1703-ban húszan álltak be II. Rákóczi Ferenc seregébe, másfél évszázad múltán, 1848 nyarán pedig ötvenhatan csaptak fel nemzetőrnek, többi ugocsai bajtársukkal együtt az év őszén az észak-erdélyi Oláh Láposnál győzelmet arattak a császárpárti román felkelők fölött, majd az Északkeleti-Kárpátok hágóinál védték a forradalmi Magyarországot a Habsburg Birodalomhoz tartozó Galíciából betörő osztrák, illetve orosz csapatok ellenében. A II. világháborúban nyolc feketepataki honvéd adta életét a hazáért, míg az 1944 novemberében a Gulagra elhurcolt 99 feketepataki férfi közül csaknem háromszor annyian (!), 22-en haltak meg Sztálin „meghalasztó” táboraiban. A szerencsés hazatértek közül ma már csak Szarka Gábor, a falu legidősebb férfilakosa él.

„Szabályosan koldultunk Tbiliszi utcáin”

– Itt, Feketepatakon láttam meg a napvilágot 1925. április 19-én – meséli a 87. életévét taposó bácsika. – A szüleim hat hektáron gazdálkodtak, s rajtam kívül még két gyermekük született: a nővérem, Gizella, valamint az öcsém, s bár a fivérem már elhunyt, az immár 91 éves nővérem még mindig él, mi vagyunk a község legöregebb lakói. Tizenkilenc éves voltam, amikor az oroszok elhurcoltak a lágerbe, s nekem búcsút kellett vennem családomtól, valamint életem nagy szerelmétől, Orbán Ilonától. Már a szülőfalunkban fegyveres őrök vettek közre minket, az összegyűlt munkaképes férfiakat, s Szolyván át Szkotarszkéba kísértek, újjá­építeni a háború során lerombolt hidat. Sietve kellett szednünk a lábunkat, s aki nem bírta az iramot, azt puskatussal bírták gyorsabb haladásra a szovjet katonák. A vasúti híd felépítése után már karácsonyra visszatereltek minket Szolyvára, s többedmagammal együtt egy romos, fedetlen lóistállóban, őszi ruhában, a puszta földön hálva húztam ki a telet. A nővérem – több asszonnyal együtt – hozott ugyan hazulról élelmiszercsomagokat, ám az ennivaló javát kiszedték az őrök, s még jó, hogy azért nekünk is jutott belőle. Azután megannyi sorstársamhoz hasonlóan én is elkaptam a hastífuszt, ami ellen semmilyen orvosságot sem kaptunk. Éjszakánként 50–100-an haltak meg a foglyok közül, ám a szakácsunk a rokonom volt, pirítós kenyeret meg ki tudja, honnan beszerzett vöröshagymát adott ennem, s tanácsára a gyengén fűtött tűzhelyünkön üldögéltem. Így hál’ Istennek, túléltem a járványt, bár már kitavaszodott, mire felépültem, s 1945. március 18-án elhagytam a tábort.

Egy transzport tagjaként átgyalogoltam a Kárpátokon Szanokba, ahol bevagoníroztak, s előbb a Fekete-tenger melletti otyipcili kényszermunkatáborba, majd Tbiliszibe hurcoltak minket. A grúz fővárosban az első hetekben templomok lebontására kényszerítettek bennünket, később pedig egy téglagyárban kellett dolgoznunk. Itt már némi mozgásszabadságot élveztünk, s mivel a kosztunk siralmas volt, szabályosan koldultunk Tbiliszi utcáin. A helybeliek azonban jószívűek voltak, s annyi kenyeret, szalonnát, mandarint adtak, hogy a szovjethatalomnak nem sikerült lefogyasztania minket. 1946-ban hazaengedtek bennünket. Én is viszontláttam a családomat meg a rám hűségesen váró szerelmemet, akit még abban az esztendőben feleségül vettem. Született egy lányunk meg egy fiunk, de az utóbbi, sajnos, már meghalt, 15 éve pedig szegény Ilonkámat is eltemettem. Azóta egyedül élek, ám a lányom meg a három unokám naponta felkeres, főznek rám, a kertemet is megművelik, s bár már gyenge vagyok, semmilyen betegség sem kínoz, így máig megőriztem az életkedvemet.

A KMKSZ-élet kezdetei

– A kommunista diktatúra enyhülésekor, 1989-ben mi is létrehoztuk a verbőciekkel közös KMKSZ-alapszervezetünket (ennek tevékenységéről bővebben is írtam sorozatunk Verbőccel foglalkozó részében – L. M.) – emlékezik vissza a szervezet alapító elnöke, Csatóné Jankó Anna. – Megszületésünk évében, 1989 decemberében rokonszenvtüntetést szerveztünk a romániai forradalom mellett, s annak győzelme után, több alapszervezethez hasonlóan, mi is tartós élelmiszereket gyűjtöttünk a Ceausescu-diktatúra által nyomorba taszított, éhező romániai lakosság megsegítésére. Feketepatakon 1991-ben a református templom falán elhelyeztük a sztálini lágerek áldozatainak márványtábláját, elkészíttettük a magyar és ukrán nyelvű utcanévtáblákat, s úttörők voltunk a járásban azzal, hogy (ugyancsak a '90-es évek elején) felállítottuk a kétnyelvű falunévtáblákat is. (Ezeket később lecserélte az ukrán hatalom, ám 2011-ben, a KMKSZ falunévtábla-állítási programja keretében ismét szép, új, kétnyelvű falunévtáblákat kapott a község – L. M.) Istentisztelettel egybekötött megemlékezéseken hajtottunk fejet a Gulagon elhunyt falubelijeink emléke előtt, s a kezdetektől fogva megünnepeljük március 15-ét, illetve megemlékezünk október 6-ról.

Zöldségtermesztés, jószágtartás, gyári munka

A korábbi évtizedekben Feketepatak híressé vált a nagybani földieper-termesztésről, szinte minden portáról kosárszám hordták a piacokra a kertekben megtermett gyümölcsöt. Ma viszont a lakosság 85 százaléka fóliaházas zöldségtermesztéssel foglalkozik, bár az utóbbi években ismét kezdenek visszatérni a szamócához, ám a szállítást jobban bíró, keményebb, amellett nagyobb bogyójú fajták neveléséhez és árusításához. Sok helybeli lakos „több lábon áll”, borjakat, malacokat, hízókat, néhányan pedig bikákat nevelnek eladásra, míg a tehéntartó gazdák zömmel helyben értékesítik a tejfeleslegüket (csak pár asszony viszi be a nagyszőlősi piacokra a tejet, a tejfelt, a túrót), mivel hat évvel ezelőtt bezárta kapuit a tejfelvásárló központ, ahol előbb a Beregszászi Vajgyár Rt., majd egy nagyszőlősi tejfeldolgozó üzem számára vették át a fehér italt, ám mára mindkét cég megszűnt. A kolhoz felosztásakor egy-egy hektárt mértek ki a volt tagoknak, s többségük nem adja bérbe, hanem maga műveli meg a parcelláját. Sokan termesztenek újburgonyát eladásra (a vetőkrumplit általában Nagydobronyban szerzik be), s hat farmergazdaság is található a községben, de ezek is csak kicsiny, 1,5-3 hektáros földterületekkel rendelkeznek. Újabban nem kevesen dolgoznak a Bereg Kábel Kft.-nél, a Nagyszőlősi Kábelgyárban, illetve egy szőlősvégardói cipőfelsőrész-gyártó üzemben. Magánvállalkozások is működnek a községben, a legjelentősebb vállalkozó Fóris József, aki pékséget, blokktéglagyártó üzemet, két üzletet és egy kisebb kioszkot tart fenn.

A barkácsolt fűtőeszköztől a vegetációs fűtésig

– Öt fűtött fóliaházban termesztjük a paradicsomot, valamint az uborkát – magyarázza Tihor Tibor zöldségtermesztő. – Eleinte úgy oldottuk meg a fűtést, hogy egy nagyobb benzineshordóba behelyeztünk egy kisebbet, az utóbbiban mindennel tüzeltünk, ami csak ég, a két hordó között felmelegedett levegőt pedig egy mosógép motorjával működtetett, magam barkácsolta ventillátorral fújtattuk ki a fóliaházakba. Újabban viszont már ún. vegetációs fűtést alkalmazunk, csöveket raktunk le a zöldségsorok mellé, melyekben fatüzelésű kazánban felmelegített vizet áramoltatunk. 25-30 méter fát vásárolunk erre a célra, ám míg öt éve még csak 350 hrivnyába került egy rakománnyi (hét méter) fa megvásárlása, addig ma már 1600 hrivnyát kell fizetnünk ugyanennyi fűtőanyagért. Mivel azonban a primőrök eladásából folyik be a jövedelem nagyobbik hányada, rákényszerülünk a fűtésre.

A fa drágulása mellett húsz év alatt ötszörösére-hatszorosára emelkedett a vetőmagok, a növényvédőszerek és a műtrágyák ára is, miközben a termések ára maradt a régi, ezért míg korábban két fóliaházból is meg tudtak élni, mára ötre kellett növelniük a fóliasátraik számát. A vetőmagok 90 százalékát pedig Magyarországról szerzik be, mert beszélgetőtársam állítása szerint jobb minőségűek, mint a nálunk kaphatók. A primőröket kizárólag viszonteladóknak adják el, a konzervgyárak csak júliustól kezdik átvenni a terméseket, amikorra már leesik az áruk, ősszel viszont, a berakási időszakban újból több pénz üti a markukat a zöldségért, mint nyáron, ha nem is annyi, mint a primőrökért.

„Tíz évbe telt, mire ki tudtam fizetni a traktor árát”

– A szüleimmel együtt hárman dolgoztunk a kolhozban, a földjegyesítéskor három hektárt kaptunk, így a fóliaházas zöldségtermesztés mellett három hektáron termelem a szemeseket. A búzavetőmagot egy munkácsi szaküzletben szerzem be, a nagyon jó minőségű, Furió tengerivetőmagot pedig Magyarországon vásárolom meg, mert nálunk nem kapható – fejti ki Kádár Imre gazdálkodó. – A terményt a disznóimmal etetem fel, s másfél mázsás testsúly eléréséig hízlalom az eladásra szánt sertéseket, mert később annyi eleséget kellene a táplálásukra fordítani, amennyinek az ára nem kompenzálná az értük kapott összeget. Egy verbőci hentes vásárolja meg a jószágaimat, s most 20 hrivnyát kapok élősúlyban a húsuk kilogrammjáért, ami már jó árnak számít. A „gépparkomat” egy MTZ-82-es traktor alkotja a kapcsolt felszerelésekkel. Az erőgépet 2002-ben részletre vásároltam, melynek teljes ára 75 ezer hrivnya volt, s tíz évbe telt, mire az összes részletet törlesztve ki tudtam fizetni a traktor árát. Az eke használt, a tárcsát pedig magam állítottam össze.

„Nemritkán három-négy gyermeket is vállalnak a szülők”

– A Feketepataki Református Egyházközség ezer lelket számlál – mutatja be gyülekezetét Homoki Gábor tiszteletes. – A születések száma minden évben meghaladja a halálozásokét, tavaly például 15 újszülöttet kereszteltem meg, miközben kilenc hívünket temettem el. A házaspárok komolyan veszik keresztyén hitüket, a kismamák valóban áldott állapotnak tekintik a várandósságot, s nemritkán három-négy gyermeket is vállalnak a szülők. Sok figyelmet fordítunk a felnövekvő nemzedékre, a vasárnapi istentisztelettel egy időben vasárnapi iskolát tartunk, melyen két hitoktatónk 40-50 három és tíz év közötti gyermekkel foglalkozik, az ő értelmi szintjüknek megfelelően ismertetve meg velük a Bibliát. Összesen négy vallástanárunk van, akik jelenleg 130 nebulót vezetnek be hitünk világába.

A régi parókiát 1994-ben kaptuk vissza, ám addigra olyan rossz állapotba került, hogy le kellett bontanunk, s újat kellett emelnünk. Holland testvéreink nagy segítséget nyújtottak az építőanyagok beszerzésében, míg a gyülekezet tagjai pénzzel és önkéntes munkával járultak hozzá az épület tető alá hozásához. A Verbőci Művészeti Iskola tanulóiból és tanáraiból álló énekkar karácsony előtt, általában advent 3. vasárnapján templomi fellépésével emeli az istentisztelet fényét, nemrég pedig az egyházközség több fiatal tagja ifjúsági zenekart alakított, s először a 2011-es szilveszteri istentiszteleten szolgáltak a templomban, egyházi énekeket adtak elő gitárkísérettel.

A diakóniai munka keretében az egyházközség több tagja látogatja a betegeket, lelki vigaszt nyújtanak nekik, s ha szükséges, a gyógyszerek megvásárlásába is besegítenek. Pénzt gyűjtenek a súlyos betegek műtéteinek elvégzéséhez, tavaly a japán földrengés és szökőár, két éve pedig a magyarországi vörösiszap-katasztrófa károsultjainak megsegítésére tették ki a perselyt. Támogatják a Csongori Iszákosmentő Missziót, s irányítanak is alkoholistákat az ottani kezelésre, akik többsége megszabadul a szenvedélybetegségétől. S hogy ne essenek vissza, további lelki gondozásban részesítik őket, a gyülekezeti bibliaóra mellett külön bibliaórát is tartanak a számukra. Emellett pénzbeli segítséget nyújtanak a kárpátaljai református egyházi líceumok fenntartásához, karácsony előtt pedig édességcsomagokkal ajándékozzák meg az értelmi fogyatékos gyermekek felnevelésével foglalkozó Tiszakeresztúri Bentlakásos Iskola kis lakóit.

Lajos Mihály