2012. december 14.

„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Lk 2,14

Hányszor énekeltük már el ezt az angyali üdvözletet? Vajon hányszor gondolkodtunk el azon, miként valósul meg ez a mi életünkben?

Karácsony várásában legtöbben úgy vagyunk vele, hogy mi erre az egy-két napra – még ha sokszor nagy nehézségek árán is – megpróbáljuk megélni ezt a békességet egymással. Persze, jól megválogatva, kivel, mert ebben a békességben nem adunk mindenkinek helyet. Az Isten pedig, azt gondoljuk, úgy valósítsa meg a maga dicsőségét, ahogyan akarja.

Mindent alaposan (ugyanúgy, mint eddig is!) előkészítünk. Elkészítjük a listát, vásárolunk, eltervezzük, kihez megyünk, kit várunk szívesen, mivel kínáljuk meg azokat, akik hozzánk jönnek. Még néhány újdonsággal is gazdagabbá tesszük a karácsonyt, de persze, csak az asztalon lévő ételekkel és különböző díszekkel. Ha valaki ezt megpróbálja meghiúsítani azzal, hogy máshogyan látja a dolgainkat, netán szívességet kér, vagy csak egyszerűen szüksége lenne valakire, aki meghallgatja, akkor ügyesen elhessegetjük azzal, hogy „Most nagyon sok dolgom van! Most nem érek rá! Nincs jobb dolgod?…” Mert mi, ugye, a „békességet” szeretnénk elérni.

Mi lenne, ha rendhagyó módon, az Isten dicsőségén fáradoznánk! Mi lenne, ha a békességet azzal érnénk el, hogy Istent szolgáljuk, és az Ő várásában élünk?! És ha valaki „megzavar” a kéréseivel, akkor eszünkbe jutna: „...amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek” (Mt 25,40). Nem dőlnének össze a terveink, ha valami rendkívüli dolog történne.

Rendhagyó karácsony lenne, mert megszólíthatna minket a Teremtő, és mi válaszolhatnánk a türelmünkkel, jóindulatunkkal és szeretetünkkel úgy, ahogy eddig még nem tettük.

Lődár Jenő
görögkatolikus áldozópap