A holodomor feldolgozatlan következményei

2012. december 14., 01:05 , 622. szám

A mi – James Mays szóhasználatával élve – posztgenocídiumi társadalmunk rá se hederít a holodomorra, amely nemcsak Ukrajna, de az egész emberiség történetének legnagyobb tragédiája – írja Olekszandr Kramarenko. A luhanszki publicistának a pravda.com.ua portálon minap megjelent írását ajánljuk az alábbiakban olvasóink figyelmébe.

Csupán évente néhány napra válik vezető témává az ukrán sajtóban az 1932–1933-as évek mesterséges éhínsége. Azután újra feledésbe merül tulajdonképpen egy évre, a holodomor áldozatainak következő emléknapjáig, amelyet Leonyid Kucsma november végére tett, holott a legtöbb haláleset az éhezés következtében Ukrajnában 1933 első félévére esett.

Meg lehet érteni Leonyid Danyilovicsot, ezt a „szovjetforma” embert. A tavasz, mint ismeretes, bővelkedik a vidám szovjet ünnepekben: március 8., az űrhajózás napja; Lenin születésnapja; május 1.; a győzelem napja; a szakmai ünnepek stb. Mi értelme volna beárnyékolni ezeket a holodomor komor évfordulójával?

A jövőre irányuló népirtás

Mindez közvetett bizonyítéka annak, hogy a világtörténelemből ismert más genocídiumokkal ellentétben a holodomor ideológusai a jelenünket célozták meg. Annyira megcsonkította az ukrán nemzetet, hogy ennek a tragédiának a legalapvetőbb kutatásait, mint ismeretes, egyáltalán nem ukránok végezték el, mint például Conquest, Mays, Courtois. Ugyanakkor elképzelhető-e, hogy a holokauszt vezető kutatói ne zsidók, az 1915-ös törökországi vérengzésé pedig ne örmények lennének? Hát nem annak a bizonyítéka ez, hogy az ukránok abszolút többsége elveszítette nemzeti önazonosságát és érdeklődését saját népének története iránt?

Enélkül kétségtelenül problematikusakká válnak a társadalom saját nemzeti eszméje körüli egyesítésének, egy versenyképes állam kiépítésének folyamatai. Ennek lehetünk ma a tanúi.

Az ukránok többségének nemzeti öntudata az ország déli és keleti részén nemhogy a nullával egyenértékű, hanem inkább negatív előjelű. Luhanszkban és a megyében például lépten-nyomon találkozhatunk olyan emberekkel, akik elmondják önöknek, hogy a holodomor idején sok rokonuk halt oda. És ugyanezek az emberek hevesen bizonygatják majd, hogy az 1932–1933-as éhínséget semmiképpen sem lehet az ukránok elleni népirtásnak tekinteni, mivel állítólag minden szovjet köztársaságban éhség volt, Ukrajnában pedig más nemzetiségűek is az áldozatává váltak.

Ha valami hasonlót találna mondani nyilvánosan egy zsidó Izraelben a holokausztról a második világháború áldozatainak soknemzetiségű voltára utalva, hát valószínűleg megfosztanák valamennyi állampolgári jogától, vagy mindjárt deportálnák. Már ebben az egyetlen különbségben pontosan tetten érhető a holodomor nemzetromboló mentális öröksége.

Annak tudományos bizonyításához, hogy 1933-ban az SZSZKSZ egyéb népeinek körében éhezés volt, és egyáltalán nem éhínség, holodomor, ennél terjedelmesebb cikkre volna szükség. Azt viszont könnyű és egyszerű levezetni, hogy az ukrajnai görögök, németek és oroszok csupán a holodomor járulékos áldozatai voltak, akár egy banális bűnügyi gyilkosság véletlen szemtanúi.

Képzeljék el, hogy a bűncselekmény – mondjuk egy ismert politikus vagy üzletember elleni merénylet – helyszínén találja magát egy véletlen szemtanú, aki ugyancsak életét veszíti a bérgyilkos golyóitól. Miként minősítik a bűncselekményt a szakemberek? Ugyanez a helyzet a holodomorral – Ukrajnában csak azért pusztultak el más nemzetiségek képviselői is, mert szerencsétlenségükre az ukránokkal együtt éltek, akik ellen a bolsevik népirtás irányult.

Ide kívánkozik, hogy faluhelyen, ahol a holodomor tulajdonképpen lezajlott, akkoriban 95 százalékban etnikai ukránok éltek, úgyhogy csak őszintétlen emberek beszélhetnek 1932–1933 kapcsán az áldozatok soknemzetiségűségéről.

Ugyanígy összehasonlíthatatlanok a holodomor következményei az ukránok és azon más nemzetiségek képviselőinek körében, akik ezen emberiség elleni bűncselekmény zónájában találták magukat. Az ukránok nemzetként több nemzedékre megszenvedték a történteket. A többiek tökéletesen megőrizték mentális épségüket az ország határain túl. Ami persze egy csöppet sem von le az ukrajnai nemzetiségi diaszpórák vesztesége miatt érzett fájdalomból.

Beláthatják, hogy ha csak a falu ukrán felét semmisítik meg, s ugyanakkor hozzá sem érnek a görögökhöz vagy az oroszokhoz, az a bolsevikok számára néhány évtizeddel előrébb hozta volna a kom­munizmus feletti nürnbergi pert.

Az éhhalál mint az átnevelés eszköze

Az éhhalál minden más halálnemtől eltérően előbb erkölcsileg és mentálisan torzítja el az embert. Éppen ezért számít az ilyen halál a legborzasztóbbnak. Csak ez képes legyőzni az emberben a legfontosabb éltető ösztönöket.

Az SZSZKSZ-ben golyó általi halálra ítélték az ukránokat kannibalizmusért. Csak igen ritka esetben száműzték őket kényszermunkára. A világhírű történész, Robert Conquest adatai szerint az elmúlt évszázad 30-as éveiben csupán a fehér-tengeri csatorna megépítésén négyezer emberevő dolgozott Ukrajnából és Kubanyból. De ez csak egy nagyon csekély hányada volt valamennyi holodomoros kannibálnak, akiket agyonlőttek vagy akik eleve büntetlenek maradtak.

A kommunisták egyáltalán nem véletlenül döntöttek úgy, hogy a holodomor által nevelik át az ukránokat. Csak így alakíthatták át földbirtokos mentalitásukat kolhozmentalitássá. El kell ismerni, sikerült is elérniük ezt a bolsevikoknak. Méghozzá több nemzedékre előre.

Az, hogy mi történt a nemzeti öntudattal, jól látható Kubany példáján, amelynek lakossága az 1926-os népszámlálás szerint 75 százalékban ukrán volt. Az 1932 végi éhezés – nem tévesztendő össze a holodomorral – idején a kubanyiak egész falvai lázadtak fel az erőszakos oroszosítás ellen, s ugyanígy, falvastul száműzték őket ezért a kommunisták Szibériába. Az 1933-as holodomor után ezek már nemcsak hogy nem tiltakoztak az oroszosítás ellen, de a soron következő népszámlálás alkalmával önként vallották magukat orosznak, átalakítva ősi kozák vezetékneveiket: a Harbuzokból Harbuzovok lettek, a Zozuljákból Zozuljinok, a Samrajokból Samrajevek stb. Nem csoda tehát, hogy a legutóbbi oroszországi népszámlálás alapján Kubanyban a lakosságnak mindössze 6 (!) százaléka ukrán.

A holodomor megfosztotta Ukrajnát nemzeti elitjétől

De ezek mind a holodomor nyilvánvaló következményei. Vannak ennél mélyebbek és pusztítóbbak is. A kommunisták az utolsó emberig megsemmisítették az ukrán értelmiséget, összesen 37 ezer embert. A nemzeti elit utánpótlásának legfontosabb forrását a bolsevikok egyszerűen fizikailag semmisítették meg. Ami a parasztságot illeti, az a holodomor után olyan metamorfózisokon ment keresztül, hogy a nemzeti elit forrásából a jelenlegi álelit forrásává alakult át.

A népirtás utáni ukrán faluban „új” erkölcsi értékek kerültek túlsúlyba. Így jellemzi az ukrán mentalitás transzformációját James Mays, a holodomor és következményeinek világhírű kutatója: „Miközben tömegesen irtották az ukrán népet, etikájának olyan ősidőkből származó vonásai, mint a barátságosság, a kedvesség, a tisztelettudás és az érzékenység a múlté lettek. Helyettük eluralkodott a közöny és a kegyetlenség.”

De ez még nem minden. Amikor 1933-ban az éhes állatok szintjére züllesztett ukrán parasztok minden eszközzel a túlélésre törekedtek, jól látták, miként híznak a helyi hatalom képviselői közül kikerülő pribékjeik, a mindenféle kommunistapárti és szovjet vezetők, rendőrök és csekisták.

A holodomor után a teljhatalom a kormányzóknak és a felügyelőknek ennél a falkájánál maradt. A parasztok tisztában voltak vele: az egyetlen garancia arra, hogy ne ismétlődjék meg a saját éhhaláluk várásának borzalma, ha maguk is ehhez a falkához tartoznak. Ez az oka annak, hogy a holodomor után a hatalom kultuszának vezető szerep jutott a gyermekek nevelésében.

Nem véletlen, hogy a szovjet hadseregben a közbeszéd szintjén elterjedt a mondás, miszerint „A hohol (az ukránok orosz gúnyneve – a szerk.) egy stráfért a vál­lapjára az édesanyját is eladná”.

De aki szolgált abban a hadseregben, emlékezhet arra is, hogy ez a mondás semmiképpen nem vonatkozott a nyugat-ukrajnai városokból és falvakból behívottakra, mely települések lakosságát nem érintette a holodomor.

Az úgynevezett Nagy Ukrajna falvaiból származók tömegesen költöztek a városokba, és csináltak karriert, bár iskolázottságuk elmaradt a városiakétól. A városiakból hiányzott az a hatalmi kultuszon alapuló nevelés, így azután rendre elhullottak a ranglétrán felfelé araszolva – nem ritkán vidékről származó kollégáik „segítségével”.

E megfigyelések objektivitását bizonyíthatja, hogy Ukrajnában a városi lakosság immár öt évtizede 2-3-szorosa a falusinak, de a négy elnök közül három falusi! Hatan a Legfelsőbb Tanács hét elnöke közül szintén! Az átlagos parlamenti képviselő ugyancsak falun született és nevelkedett!

Mivel azonban a mi népirtás utáni falusiaink elveszítették elitista potenciáljukat, így nemzeti elit helyett az a mindenki által ismert csődületünk van, amelyet még álelitnek is csak fenntartásokkal nevezhetünk. Azt pedig, hogy mit jelent egy ország nemzeti elit és eszme nélkül, két évtizede tapasztalhatjuk. Az ukrán vezetők teljes tanácstalansága a világgazdasági és pénzügyi válság kapcsán egy újabb meggyőző bizonyítéka a holodomor messzemenő következményeinek…

hk