Petőfi Sándor: Az őrült (Részlet)

2013. január 11., 01:00 , 626. szám

 

- - - Mit háborgattok?

Takarodjatok innen!

Nagy munkába’ vagyok. Sietek.

Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;

Megkorbácsolom a világot!

Jajgatnak majd és én kacagok,

Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.

Hahaha!

Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.

De a halál azt mondja: csitt!

Egyszer már én is meghalék.

Mérget töltöttek azok vizembe,

Akik megitták boromat.

S mit tettek gyilkosaim,

Hogy gaztettüket elleplezzék?

Midőn kiterítve feküdtem:

Reám borultak s könnyezének.

Szerettem volna fölugrani,

Hogy orraikat leharapjam.

De nem harapom le! gondolám,

Legyen orrok és szagolják,

Ha rothadok, s fulladjanak meg.

Hahaha!

És hol temettek el? Afrikában.

Az volt szerencsém,

Mert egy hiéna kiása síromból.

Ez az állat volt egyetlen jótevőm.

Ezt is megcsaltam.

Ő combom akarta megenni:

Én szívemet adtam oda,

S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.

Hahaha!

De hiába, csak így jár,

Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?

Mondják: virágnak gyökere,

Amely fönn a mennyben virul.

De ez nem igaz.

Virág az ember, melynek gyökere

Ott lenn van a pokolban.

Egy bölcs tanított engemet erre,

Ki nagy bolond volt, mert éhen hala.

Mért nem lopott? mért nem rabolt?

Hahaha!


Petőfi Sándor híres hosszú költeménye, Az őrült 1846. januárjában született. Ekkor a költő mindössze huszonhárom esztendős volt, és a versből érezni is lehet a fiatal erőt. Ez a hozzáállás reális és szürreális elemekből építi föl a költeményt, melynek alapgondolata az, hogy bolondnak tekinthető, aki a többség ellenében fogalmaz meg gondolatokat, aki nem megszokottan és érthető módon rendezi szavakba az általa megtapasztalt valóságot, és aki – mint a vers maga – nem szokványosan követi a gondolattársításokat, sőt azt is valóságként beszéli el, ami nyilvánvalóan nem valóságos. A sodró erejű vers keserűséggel telve tudósít a csalódásról, hogy az ember végső soron nem „virágnak gyökere, amely fönn a mennyben virul”, hanem „virág az ember”, de gyökere magából a pokolból táplálkozik.

Penckófer János