Amikor újra akarták egyesíteni a Római Birodalmat

A régi dicsőség csak felderengett, majd eloszlott

A Római Birodalmat Kr. u. 395-ben Nyugat- és Keletrómai Birodalomra osztották, melyek határa kettészelte Észak-Afrikát, és egy nagyjából egy észak–déli vonal mentén a Balkán északnyugati részét is. A nagy népvándorlás során aztán sokkal több támadás érte a Nyugatrómai Birodalmat, mint a Keletrómait (más néven Bizáncit), így az előbbi végül germán királyságokra szakadozott, s Kr. u. 476-ban végleg elbukott. A Kr. u. VI. század első felében azonban még történt egy kísérlet a Római Birodalom újjáépítésére.

Az adott időpontban Galliát a Frank Királyság, Hispániát a Nyugati Gót Királyság, Észak-Afrika nyugati felét a Vandál Királyság, Itáliát pedig a Keleti Gót Királyság uralta, s az utóbbi uralkodója, Theodorik a Rhone alsó, a Rajna felső és a Duna középső szakaszáig is kiterjesztette hatalmát. Mivel gyermekként, fiatalként Bizáncban volt túsz, ahol megismerte a görög–római civilizáció vívmányait, felnőtt királyként tisztelettel is adózott azoknak. S igaz, hogy jelentős adókat vetett ki, de gondot viselt a római kori épületekre, köztük a könyvtárakra, az iskolákra, a fürdőkre, még az amfiteátrumokra is, továbbá a köztéri szobrokra, illetve a vízvezetékekre. Székhelyül a mocsarak által is védett, Rómától jobban védhető Ravennát, a Nyugatrómai Birodalom utolsó fővárosát választotta, de a vandálok pusztítása után romossá lett Rómában is sok építményt felújíttatott. Kancellárjaiul hozzáértő római tisztviselőket választott, meghagyta a szenátust, mely konzulokat is választott, gótjaira inkább csak a hadügyeket bízta meg a saját népük fölötti bíráskodást, s kordában tartotta harcosait. Problémát okozott viszont a sűrűn lakott Itália élelemellátása, mivel az egykori Római Birodalom nyugati éléstárát, az akkor még búzát bőven termő Észak-Afrika nyugati felét a vandálok uralták (a keleti éléstár Egyiptom volt), a Földközi-tenger nyugati részén vandál és más nemzetiségű kalózok garázdálkodtak, a hajózáshoz nem értő keleti gótok pedig semmit sem tudtak tenni ellenük. Így a római köznép az időnkénti élelemhiány, a római földbirtokosok pedig a földjeikből a keleti gótok számára kihasított harmadok és a rájuk is kivetett adók miatt zúgolódtak. Egyre erősödött Bizánc titkos pártja, mely Itáliának a Keletrómai Birodalomhoz való csatlakozását szorgalmazta, s nyolc évvel Theodorik 527-ben bekövetkezett elhunyta után meg is indult a bizánci invázió.

Konstantinápolyban ekkor I. Justinianus császár ült a trónon. Egyszerű földművesnek született Illíriában, a Balkán nyugati részén, ahol a sok évszázados római uralom hatására már a parasztok is latinul beszéltek. Nagybátyja, Justinus is népi ivadék volt, ám besorozták a császári testőrségbe, ahol végül gárdaparancsnoki tisztségbe emelkedett, az uralkodó, I. Anastasius legfőbb testőre lett, s miután a császár elhunyt, ügyes csellel magához ragadta a hatalmat. Ám már idős volt, így társuralkodóként maga mellé vette unokaöccsét, az iskolázott, széles látókörű, éles elméjű s ekkor már javakorabeli Justinianust, aki aztán követte is nagybátyját a trónon, s életcéljaként tűzte maga elé, hogy a Keletrómai Birodalom erejére támaszkodva helyreállítsa az egységes Római Birodalmat. Tehetséges, egyúttal viszont könyörtelen hadvezérét, Belisariust előbb Észak-Afrikába vezényelte, ahol a bizánciak három hónap alatt felmorzsolták a Vandál Királyságot, s hasonló könnyű sikerekkel indult az itáliai hadjárat is. Az első expedíciós hadsereg 535-ben partra szállt Szicíliában, majd magán az Appennini-félszigeten, elfoglalta Nápolyt, nemsokára pedig Rómát. Ezt követően viszont a keleti gótok keményebb ellenállást kezdtek kifejteni, s bár a bizánciak túlerőben voltak, a germánok minden vereség után újból felkeltek, így a háború 28 évig elhúzódott, s a bizánciaknak csak mérhetetlen emberi és anyagi veszteségek árán sikerült kicsikarniuk a végső győzelmet. Maga Róma öt ostromot szenvedett végig, melyek során az ostromlók – hogy kiszomjaztassák a védőket – az összes vízvezetéket átvágták. A háború végére a hét halom közti völgyet kőtörmelék töltötte fel, a lakosság döntő része otthagyta a várost, nem volt többé szenátus, nem voltak többé konzulok, fórumok, iskolák, fürdők. S egész Itáliának hosszú idejébe került, hogy magához térjen. Hispániában azonban Észak-Afrikához hasonlóan gyors sikereket értek el a kelet-rómaiak, ám megelégedtek a Pireneusi-félsziget déli partvidékének a visszahódításával, Galliába pedig már nem is indított hadat a császár. A Római Birodalom régi dicsősége azonban így is felderengett. A gályák ismét háborítatlanul járták a rómaiak által büszkén mare nostrumnak, a mi tengerünknek nevezett Földközi-tengert Szíriától és Egyiptomtól Észak-Afrikáig és Hispániáig. Ám a visszahódított területek védelme annyi pénzt emésztett fel, amennyit sem az onnan befolyt adók, sem a tengeri kereskedelemből befolyt jövedelmek nem pótolhattak, pláne Észak-Afrikában, ahol újra és újra fellázadtak a bennszülött berber törzsek, Itália pedig az olasz csizma „orra” és „sarka” kivételével elveszett, miután a keleti gótoknál barbárabb, de szintén germán longobárdok betörtek a félszigetre, s szinte az egészét elfoglalták. Justinianus nagy álma szertefoszlott.

Lajos Mihály