Ady Endre: Tavasz a faluban

Pufók felhők, dalos fuvalmak,

Foltos fény-mezők a mezőkön,

Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,

A szent Tavasz. Ideragyognak

Messze szívek és messze faluk.

Múltból az ember s szántott kertből

Kukacot kapar a tyúk.

Hát jönni fog megintlen újra,

Újra uszítva, hitegetve?

Ősz lesz megint. Kinek van kedve

Ezt az ügyet végigcsinálni?

Hiszen a vágy már születve fut:

Télből az ember a halálba

S tyúk-ólba szalad a tyúk.

Tavasz a faluban a címe Ady Endre nagy formátumú költeményei közt nem igazán említhető versének, mindazonáltal figyelmet érdemel ez a rövid mű is. Első elolvasásakor az egyszerűség tűnik ki belőle, amint mondani szokás: tájleíró költeményként mutatja magát. Erre utalnak a „pufók felhők”, a „fény-mezők a mezőkön”, aztán a tyúk nem egyszeri felemlegetése, valamint a „szántott kert” feltűnése. Tehát illik a cím a tartalomhoz, ám a költemény mindezekkel együtt is egy elvontabb tartományba kalauzolja az olvasót. Erre utal a „kínok a szívben” kifejezés, valamint a „szent Tavasznak” olyan formában történő feltűntetése, hogy „uszítja”, „hitegeti” az embert. És a vers ezen a ponton mindjárt filozófiai tartalmat ragad magához. Akár azt is mondhatnánk, Ady Endre nem tudja meghazudtolni magát, hiszen az „Ősz lesz megint”, majd két sorral lejjebb a „télből az ember a halálba szalad” megfogalmazás elárulja őt. Igazán Adyra valló szemlélet ez: még „a szent” tavaszban is az elmúlás közeledtét érzékeli, mint megannyi más, örömről szóló, és mégis halált sejtető költeményében…

Penckófer János