Juhász Gyula: Az élet szonettje

...És minden alkony opálosan éled

És minden hajnal szőkén rám kacag,

És mindig forrnak vágyak és nyarak,

Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

És mindig küldesz új bánatokat

És új reményt is, ami dalra méltó

És szemeket, amelyek, mint a mély tó,

Balzsamot adnak nékem s titkokat.

És nem fáradok el téged szeretni

S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,

Naponta vággyal járulok elébed

S bár mindig közelebb a szürke semmi,

Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,

Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

Juhász Gyula költészetében a szomorúság nem mellékes hangulati elem, így aztán külön figyelmet érdemelnek az életigenlésről szóló versei. Az élet szonettje kicsit már címében is hordoz némi pozitív életérzést. És valóban, mindjárt a legelején kiderül, hogy ebben az esetben korántsem szomorúságról, lemondásról, keserűségről számol be a költő, hanem az élet csodásságát emeli ki. Az élet szonettje olyan, mint maga az élet, csodálatra méltó, végleteiben is imádnivaló, valami olyasféle káprázat, mely valóban szonettet érdemel: egy ilyen kristályosan csengő és letisztultan régi formát. Ugyanakkor e költemény mégsem lesz dicsőítő ének, csupán helyenként tölti el az olvasót valami ehhez hasonló érzés. A költő az élet végletességével együtt is pontosan látja annak lenyűgöző szépségét. Még az elmúlással előhozakodó utolsó sorok sem közvetítenek lemondást, hanem ellenkezőleg: az élet gazdagságára hívják fel a figyelmünket…

Penckófer János