Beszélgetés dr. Csókay András Prima Primissima-díjas agysebésszel
Az „éralagút”-technika kifejlesztője
Múlt héten a bakosi református templomban Magyarország egyik leghíresebb agy- és idegsebésze, dr. Csókay András tartott előadást. Nevével mint nemzetközileg elismert szaktekintéllyel az elektronikus és nyomtatott média révén korábban már többször találkozhattunk: szakmai téren nevéhez fűződik a súlyos traumás agyduzzadás kezelésére kidolgozott ún. „éralagút”-technika kifejlesztése, amivel az agysérültek túlélési esélyei jelentősen megnövekedtek. Neve egyházi berkekben sem ismeretlen, hiszen dr. Csókay András keresztény főorvosként gyakorolja praxisát. Páciensei, volt betegei, de még kollégái közül is sokan csak „imádkozó orvos”-ként ismerik. A főorvossal előadását követően munkájáról, tapasztalatairól beszélgettünk.
– Hogyan lett Önből „imádkozó orvos”?
– Számos próbatételen kellett átesnem, amíg meggyőződtem arról: csakis a keresztényi életvitel, a jézusi tanítás számomra az igazi út. A Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán szereztem diplomát 1980-ban, később orvosként tanultam tovább a Semmelweis Egyetemen. Praxisom kezdetekor nem éltem aktív hitéletet, s ez idővel csak rosszabb lett: habzsoltam az életet és mindazt, amit ma már bűnösnek tartok. Így nem csoda, hogy hamar kiégett lelkű emberré váltam, ami mind a magánéletben, mind szakmai téren éreztette hatását. A fordulat az életemben 1998-ban, negyvenkét évesen következett be. Kérdések kínoztak, s választ ezekre egy templomban próbáltam találni. Imádkoztam, s úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, Isten egy belső hang révén szól hozzám. December 11-én történt mindez. Másnap reggel a templomi kereszt előtt imádkozva ismét meghallottam ezt a belső hangot. Mindez véglegesen megváltoztatott: szakítottam korábbi bűnös életemmel, és egy egészen más úton, tiszta lappal indultam tovább. Ettől az időponttól kezdve rendszeresen imádkozom, keresztény sebészként praktizálok, így lettem „imádkozó orvossá.”
– Mi a különbség a keresztény orvos és a nem keresztény orvos között?
– Véleményem szerint a keresztény orvosnak valamivel könnyebb dolga van, mint a nem keresztény orvosnak: ha valaki komolyan hisz a vallásban, az számára nagyobb munkabírást, odaadást és önfeláldozást tesz lehetővé. A keresztény orvos könnyebben érti meg és éli meg a szenvedést, így jobban tud regenerálódni, mert – ahogy Teréz anya mondta – látja a szenvedő Krisztust a betegben, és ez erőt ad. Isten jelenti számára azon fogódzkodót, erőt és kreativitást, melyekbe kapaszkodva emberséggel és magas szakmai szinten tudja végezni a gyógyítást: mindezt én is megtapasztaltam.
– A munkája mellett hogyan van energiája és ideje a bakosihoz hasonló templomi szolgálatokat is végezni?
– A miskolci munkaközösség, ahol osztályvezető főorvosként dolgozom, nagyon jó kollektíva: szakmailag felkészültek, és megértőek is az ehhez hasonló tanúságtételeim iránt. Mindez lehetővé teszi, hogy alkalomadtán a munkahelyemen nélkülözzenek, s hogy elutazhassak szolgálni keresztény testvéreimhez. Ezzel együtt természetesen az időt is nagyon be kell osztani, ám ami fontos, arra az Isten mindig ad időt. Az időt pedig jól ki is kell használni, főleg nekünk, keresztényeknek. Az ilyen tanúságtételek a keresztény ember számára fontos szolgálatot jelentenek, egyben megtiszteltetés és feltöltődés is: a figyelmes hallgatóság minden esetben erősíti az előadó hitét, így az enyémet is.
– Osztályvezető főorvosként a rezidenseinek mennyire igyekszik átadni az Ön által vallott értékeket?
– Maximálisan igyekszem átadni, biztatom őket a keresztény életvitelű gyógyításra. Persze igyekszem mindezt nem „túlbeszélni”, de megfelelő időpontban és pillanatban ezt meg szoktam nekik vallani. Megemlítendő, hogy öt éve az egyetemi orvostanhallgatók részére a keresztény orvosképzés elveit tartalmazó tantárgy is indult Istenhit és orvostudomány címmel, melynek a Semmelweis Egyetemen én vagyok a tantárgyfelelőse és előadója, de olyan kiváló szaktekintélyek és vendégelőadók is részt vállalnak az oktatásban, mint pl. dr. Kellermayer Miklós sejtkutató vagy dr. Papp Lajos szívsebész-professzor.
– Egy kényes kérdés: mi a véleménye a hálapénzrendszerről?
– Ha a beteg úgy érzi, hogy az egészségügyi személyzet államilag nincs megfizetve, önként és jószántából adhat pénzbeli juttatást: ezt az önkéntes adományt az orvosi személyzet a pácienstől – a templomi önkéntes adományozáshoz hasonlóan – elfogadhatja, mindezt nem tartom bűnnek. De hogy az egészségügyi személyzet ezt erőszakosan kérje, elvárja, vagy hogy az orvosi ellátás javítását ehhez kötve kényszerítse ki: nos, ez már tragikus, bűnös, minden erkölcsi szabályt áthágó dolog!
– Ön egyike a Prima Primissima-díj birtokosainak. Mikor részesült ebben a rangos kitüntetésben, s mit tudhatnak meg az olvasók az Ön által elért eredményekről?
– 2005-ben tüntettek ki: abban az évben a Prima Primissima-díj Tudomány-kategóriájának Prima-díját, valamint egyúttal közönségdíját is átvehettem. Nekem praxisom során az agysérült, ill. tumoros betegek kezelése terén sikerült eredményeket elérnem. Nagyobb eredményemnek a súlyos traumás agyduzzadás kezelésére kidolgozott ún. „éralagút”-technikát tartom és egy új munkamódszert a legnehezebben operálható agydaganatok sebészetében. Ez a módszer segít a kevesebb súlyos szövődmény eléréséhez. Eredményeimet nem magamnak, hanem Istennek köszönhetem, aki segített felismernem ezen lehetőségeket.
– Kárpátalja kapcsán milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodott?
– Mező Miklós református lelkipásztor meghívására ideérkezve alkalmam nyílt kicsit tájékozódni. Nagyon fájó, hogy ezt a kicsiny magyar közösséget a kisebbségi sors mellett az igen magas munkanélküliség is hátráltatja. Tudomásom szerint az egészségügyi ellátásban is komoly problémák vannak. Hogy ezek a közösségek éljenek, fontos szerephez kell jutnia a hitélet erősítésének: úgy vélem, az egyházak jelentik az itteni magyar közösségek életében az egyik világító fáklyát. Azt már most, az előadás alkalmával láttam, hogy a magyar közösségben van élni akarás: a templomban kibontott magyar zászló, a sokaság ajkáról felhangzó magyar ének mind erről győzött meg. Hálás vagyok, hogy itt lehettem, pozitív élményekkel feltöltődve távozom haza.
F. Zs.