Beregszászi séta

A Vérke-parti település 1308 és 1526 között a magyar királynék városa volt. I. (Nagy) Lajos hitvese, Erzsébet udvarházat és két kolostort építtetett itt, míg a tragikus sorsú II. Lajos felesége, Mária a saját budai kőfaragó mesterét küldte Beregszászba, hogy még szebbé varázsolja az érett gótika jegyében épült háromhajós római katolikus templomot. A hajdani mester keze munkáját dicsérik a déli homlokzat gyönyörű, bélletes, szamárhátívű kapuzatának a faragványai, valamint a mellette nyíló magas, hármasosztású, szamárhátívű ablakok kőcsipkéket formázó, csodálatos mérművei. 1867-től 1920-ig pedig Beregszász volt Bereg vármegye székhelye, s szépségben semmivel sem maradt el bármelyik más megyeközponttól. A kiegyezés korában – Magyarország egészéhez hasonlóan – a Vérke menti város is jelentős fellendülést ért meg, s ha száz évvel ezelőtt utaztunk volna el a településre, egy tetszetős arculatú, igazi közép-európai város fogadott volna minket. Ma viszont…

A vasútállomáson leszállva, beléphetünk a fűtetlen várótermekbe, melyeket télvíz idején hűtőházakként is nyugodtan hasznosíthatnának. A vonatukra váró utasok telente monoton fogvacogásba süppedten gubbasztanak a jéghideg üléseken, s reményük sem lehet a fűtésre, mivel egy árva kályha sem található a helyiségekben. Az állomás szebb napokat látott épületét elhagyva, a Széchenyi utcán indulunk el a központ felé. Nemsokára feltűnik a Méhes-palota, mely egykor a város egyik legpompásabb épülete volt, ma viszont – megkopottan – régi dicsőségét, valamint a szépségén őrködő hozzáértő és tehetős hajdani gazdáit sírja vissza. Vele átellenben egy formás kupolával ékes, ugyancsak szecessziós stílusú, kétemeletes házra, az egykori Kubovits-palotára esik a tekintetünk, melyen még láthatók az egykor gyönyörű díszítések, ám a vakolat már szinte teljesen lehullott a téglafalakról, melyek így pőrén piroslanak. Égbekiáltó vétek, hogy a városi vezetés elnézi egy csodálatos, műemlék értékű épület teljes tönkremenetelét. S a részben vagy teljes egészükben ép, régi, szép házak mellett több, a kiegyezés korában tető alá került épület esetében szembesülünk a hol itt, hol ott lecsupaszodott falak városképet rondító látványával.

A Namény étteremnek is otthont adó, jól karbantartott neoklasszicista épületen – végre! – gyönyörködve siklik végig a szemünk, akárcsak a járási ügyészség hasonló stílusú székházán, illetve a Kölcsey-szakkollégiumon. Ám sajnos, nem egy szecessziós, illetve neoklasszicista stílusú épület esetében azt látjuk, hogy emeleti részük még teljes szépségében őrzi eredeti stílusjegyeit, a földszinten azonban már nyomukat sem találjuk az egykori ékítményeknek. S ez még a jobbik eset. Elrettentő példaként hívom fel a figyelmet a Széchenyi utcával párhuzamosan húzódó B. Hmelnickij utca (eredeti nevén: Bocskai utca) két építményére. Egyikük földszintjén a neoklasszicizmus keveredik a modern stílussal, az első emelet még nagyrészt őrzi eredeti stílusát, de mállik a vakolat, ráadásul a középső ablakot erkélyajtóvá alakították át, az azt övező pilaszterek alsó vége a levegőben lóg, a magasított padlástér pedig teljes egészében modern. Valahogy így „kell” tönkretenni egy építmény utcára néző frontját… A másik épület emeleti részén a fal szürke síkjából fehér díszítések emelkednek ki, a földszint baloldali kétharmadát viszont fehérre, míg a jobboldali egyharmadát hupikékre (!) festették. Talán a hupikék törpikékre vár a ház… A falak különböző színezése máshol is rontja a szemet. A Gabi kávézó otthonául is szolgáló épület emeleti része rózsaszínben, a földszint viszont félig zöldben, félig fehérben és rózsaszínben „pompázik”.

A Kossuth téren szemünk láttára nyeri vissza régi pompáját a Rákóczi-főiskola helyreállítás alatt álló főhomlokzata, a XVIII. század végén copf stílusban emelt református templom pedig eredeti szépségében ragyog, az egységes városképet azonban itt is megbontják a kiegyezés kori házak közé ékelődött modern építmények. A település arculatát hajdan egzotikus színekkel gazdagító, mór stílusú zsinagóga helyén például a városi művelődési ház fantáziátlan, csúf betonkocka-épülete „díszeleg”. Beregszász eredeti városképét pedig bunkósbottal verték szét, amikor a szovjet érában ezen a kárpátaljai településen is felhúzták a minden építészi képzelőerőt nélkülöző, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt szürke, sivár lakótelepi tömbházakat. S a Rákóczi téren a közelmúltban felállított elárusítóbódék, valamint a térbe torkolló Sevcsenko utcában „ékeskedő”, a plébánia kapuján való behajtást megnehezítő sörözősátor is nagyban besegít a település arculatának a tönkrevágásába. Amúgy a Kossuth téren évről évre megrendezik a beregszászi borfesztivált, ahol kevés igazi, nemes bort, ám annál több vodkát és lacipecsenyét lehet kapni, ám groteszk látványt nyújt, ha egy elhanyagolt település központjában alultáplált kóbor kutyák nyalogatják a szájuk szélét, orrukba szippantva a húsok illatát. És óhatatlanul az eszünkbe juthat: e rendezvények megszervezése előtt illett volna végre rendbe hozni a várost.

S nemcsak a rút épületek csúfítják Beregszászt. A századforduló hangulatát idéző Kossuth téri lámpaoszlopok mindegyikén (!), megannyi házfalon, kerítésen, esőcsatornán, az utcák mellett sorakozó fákon ott lógnak az egymásra ragasztott hirdetések. Okkal merül fel a kérdés: az illetékesek miért nem állítanak fel több hirdetőtáblát, s miért nem tisztítják meg a várost a ronda papírosoktól, köztük a régi, hónapok, sőt évek óta elavult, cafatokban csüngő hirdetésektől?... És sokadik alkalommal is szólhatnánk a szennycsatornává silányított, szerencsétlen Vérkéről, melyet inkább „Szennykének” nevezhetnénk, hiszen vízében lassan már csak az extremofil (szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott) mikroorganizmusok tudnak megélni.

Sokan azt hihetnék, milyen jót tesz Beregszásznak a termálfürdő, hisz’ turisták sokaságát vonzza a városba. Ám amellett, hogy egyesek számára szép bevételt jelent az általuk befizetett összeg, a környéken élő polgárok életminőségét – a turistabuszok forgalmának a rossz megszervezése miatt – rontja a lakások ablakán bezúduló kipufogógázok bűze, a gépkocsival rendelkező lakosok hétvégenként nem tudnak hol leparkolni, s forgalmi dugókat is okoznak a keskeny utcákban forgolódó, a számukra kialakított parkolóhely híján az útszélen parkoló autóbuszok. Ráadásul a hétvégeken a Korjatovics utcában árusok verik fel sátraikat, zsibvásárrá változtatva a városrészt, s jó drágán is értékesítik portékáikat, kivéve a korábban itt felállított csizajos sátrakat, ahol potom áron be lehetett szerezni a „tokaji” borokat…

Az utcákon gödrök éktelenkednek. A Muzsalyi úton időnként szél viszi messze… nem a fellegeket, mint az ismert első világháborús katonadalban, hanem az eldobott papírdarabokat és műanyagzacskókat. A Csajkovszkij utca Muzsalyi úti torkolatánál levágott gallyak, építési hulladékok, műanyag flakonok, cigarettásdobozok garmadája, ócska kabát (!) s megannyi más szemét hevert hosszú ideig egymásra hányva, s csak a közelmúltban takarították el végre a szemetet. A Korjatovics utcai lakótelep melletti zöld területen, illetve az autóbuszállomás környékén hónaphosszat virított a szerteszórt hulladék. Ha a lakóhelyi környezet iránti igénytelenség, valamint a nemtörődömség fájna, akkor nem egy városi polgár, illetve a köztisztaságért felelős illetékes személy időről időre üvöltésben törne ki… A közterületeken kóbor kutyák kukáznak, ténferegnek, vagy éppen egymást kergetve, bőszen ugatva vágtatnak végig az utcákon. Gazdátlanok, akárcsak maga Beregszász…

Felmerül a kérdés: mikor kerül végre olyan kezekbe a magyar királynék egykori városa, melyek kisöpörnék belőle mindazt a keletiséget, amit ráhánytak az elmúlt hatvannyolc évben?...

Lajos Mihály