József Attila: Esik

Állok, lábamnál tócsa nő

a pocsolyához – az a dolga.

Bevont farokkal bú elő

az eb, hogy lábam megszagolja.

Kövér az ég, az üdv a gondja,

pislog, dagad a püspök dombja,

fütyülnék, s számra pára jő –

hát megfontoltan, mint a dudva,

gőzölgök szépen, komolykodva,

révedek én is, révedő.

Fütyültem könnyedébb koromba...

Esik, hogy nőjön sár meg bodza,

csak egy hűvösen heverő

répa, egy jámbor meszelő

meg én hallgatjuk gondolkodva.

Lassudad, országos eső

hulló hajamat panaszolja.

Dörmögő vagyok, dörmögő.

Meg ballagó, hisz evező

nem kell soha az országútra!

És dünnyög, motyog a cipő,

hogy csizmának is elég volna.

Feszeng a tök, búsong a boglya,

esik a mezitlábasokra,

a munkátalan munkásokra,

esik a remegő toronyra,

a lágy talajra, tulajdonra,

gödörlakó kubikusokra,

párnás, polgári lakásokra,

esik, esik, hisz az a dolga.

Lassudad, országos eső,

nehézkedve és panaszkodva.

A József Attila költészetére jellemző egyedi hangvétel és látásmód természetesen Esik című versében is megfigyelhető, de nem különbül az is, ahogyan a szerző szinte valamennyi költői eszközét alá tudja rendelni egy-egy hangulatának, jelen esetben az esős kedélyállapotnak. A szűnni nem akaró „országos” esőzés egyhangúságával kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy az egész költeményen csupán két rím, illetve asszonánc adja a zeneiség alapját. Így aztán e sorvégi „összecsendülésekből” végeredményben nem is zeneiség lesz, hanem sokkal inkább monotónia, mely ilyen formában is kifejezi az „országos eső” emberi kedélyállapotot meghatározó világát. Mindazonáltal mégsem sugárzik a költeményből borongás vagy levertség, esetleg reménytelenség. A versbeni beszélőt és a verset megalkotó szerzőt valamilyen cinkos derű, humorosság is áthatja. Erre utalhat a fütyörésző kedv, de leginkább talán az efféle könnyed, eredeti megfogalmazás: „Dörmögő vagyok, dörmögő. Meg ballagó, hisz evező nem kell soha az országútra!”

Penckófer János