Márai Sándor: Hitvallás

S így lassan mégis elmaradtam

És gombjaim is leszakadnak.

Poros és kócos rendbe raktam

Emlékét a régi szavaknak.

Lehet, hogy egy hibát csináltam,

Üzentek, s éppen lusta voltam.

Autóztam tán, vagy udvaroltam,

Cikket írtam, vagy nem tudom mit.

Vagy nem mentem a telefonhoz

S lehet, hogy Isten hívott éppen.

Talán kártyáztam egy szobában

És valami másról beszéltem.

Hol romlott el? Uram! Mi történt?

Hol a hiba? Ki tehet róla?

Hisz itt belül minden meleg még

S nem leszek már Savonaróla.

Rekedt nyögés ez csak, nem ének,

Görnyedten és egyedül állok,

És mint a gyerek, kiabálok,

Ha fölébred s fél a sötétben.

Márai Sándor költészete kicsit hasonlít a Németh Lászlóéra: az olvasóközönség egy része és az irodalomtörténet is hajlik másodlagosnak tekinteni ahhoz a magas színvonalú prózához képest, amely jellemzi mindkét írónkat. De e szerzők maguk sem tartják önmagukat vérbeli költőknek. Németh László esetében ez elfogadható, de Márainál nem. Márai Sándornak bizony vannak olyan nagyszerű költeményei, melyek a magyar költészet örökbecsű alkotásaiként tekinthetünk. Ilyen például a Mennyből az angyal, mely az 1956-os forradalom alkalmából született, vagy a Halotti beszéd… Az itt olvasható Hitvallás akár az említett Márai-féle önértékeléshez is odailleszthető, hiszen a „rekedt nyögés ez csak, nem ének” alighanem a szerző saját költői önminősítése kívánt lenni. E költemény egyébként pontosan illik a Márai műveiben megjelenő önéletírásos jelleghez. Ha burkoltabb formában is, de a Hitvallásból kirajzolódik a polgár, aki néha „lusta”, néha „autózik”, „udvarol”, cikket ír”, „kártyázik” stb. De valóságos hitvallás is, hiszen megjelenik benne Márai összetett meggyőződése, amely inkább tagadás, nem pedig hagyományos Isten-hit…

Penckófer János