Weöres Sándor: Kodály Zoltán
Örvendj, Pannónia, szökkenj virágba:
ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja,
és csalogatja folyton magasabbra,
mint sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem
hallgat már bölcsőjében és tovább:
szándéka ellen is színig telik
szándékommal, s nem ad okot haragra.
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alája gördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.
Ha a magyar népzenének a világgal való megismertetéséről esik szó, vagy a magyar zene világhírűvé válásáról, akkor leggyakrabban és méltán merül fel Bartók Béla neve. Ám e téren csöppet sem kisebb érdemű a Kodály Zoltán által végzett munka, a zeneoktatás terén pedig az úgynevezett Kodály-módszer szintén méltán világhírű. Alighanem ilyesféle megfontolás is vezérelhette Weöres Sándort, amikor Kodály Zoltán Pannónia iránti elkötelezettségét foglalta versbe, költeményének pedig egyszerűen a Kodály Zoltán címet adta. Egyszerű, tiszta tagolhatóság jellemzi e költeményt, és ugyanilyen egyszerűség, tisztaság kíséri a vers gondolatmenetét. A versbeni megszólalás pozíciója szerint kettős: Kodály Zoltán beszél egyes szám első személyben, de érezni egyfajta kívülállást is. E kettősség a vers végére egybeolvad. Teljes hitelű az utolsó mondat, amikor tisztázza a megszólaló – nevezzük e megszólalót most Kodály Zoltánnak –, hogy az ő sorsa és a hazájáé: egyetlen sors lehet csupán…
Penckófer János