„Nem »ünnepi«, hanem »hétköznapi magyarságra« van szükség”

A Nagyberegi Református Líceum húszéves születésnapján rendezett ünnepség egyik előadójaként a magyar határokon belül és kívül egyaránt ismert, tisztelt és szeretett Jókai Anna osztotta meg mélyenszántó gondolatait, megszívlelendő tanácsait a nagybetűs Élet kapujához közeledő, még formálható – és e tanintézetben jó irányba formált – lelkivilágú középiskolás fiatalokkal. A rendezvény alkalmából rövid interjút készítettünk a nemzetünk iránt nagyfokú felelősségérzettel viseltető irodalmi személyiséggel.

– Mikor határozta el, hogy író lesz, és mi indította el az írás felé?

– Otthon, könyvespolcainkon ott sorakozott Jókai Mór regényeinek százkötetes kiadása, és én már gyermekként, e könyvsorozatra felnézve eldöntöttem, hogy ha felnövök, én is író leszek. Mi motivált az elhatározásomban? Nagyon elégedetlen voltam az élettel, a felnőttek világával, mely felől csalódások értek, és először is ezt az elégedetlenséget szerettem volna kiírni magamból.

– Műveivel mit akar üzenni az olvasóknak?

– Kerestem, és ma is keresem az élet értelmét. Hiszem, hogy az emberiségnek két lehetősége van: vagy lefűződik Istenről, vagy visszatér hozzá. Műveimben pedig önismeretre igyekszem nevelni az olvasókat, hogy minél teljesebb mértékben legyenek tisztában önmagukkal, és találják meg életük értelmét.

– Amint újra és újra felkeresi Kárpátalját, hogyan látja, erősödik vagy gyengül az itteni magyarság nemzeti öntudata? S mit üzenne azoknak a kárpátaljai magyar szülőknek, akik bár megtehetnék, mégsem anyanyelvű tanintézetbe íratják be gyermekeiket?

– Ami a kérdés első felét illeti, nem lehet általánosítani. Akik valóban átérzik a nemzethez való tartozásukat, azok nem indulnak el az asszimiláció útján. Ám sajnos, sokan feladják a megmaradásért folytatott mindennapi küzdelmet. Noha nem „ünnepi magyarságra” van szükség, hogy időnként megjelenjünk egy-egy rendezvényen, hanem „hétköznapi magyarság” szükségeltetik, magyarságunk mindennapi megélése, átélése, átérzése. A kérdés második felére pedig azt válaszolnám: arra kérek minden magyar szülőt, hogy mielőtt eldönti, milyen tannyelvű iskolába íratja be gyermekét, „beszélgessen el” a lelkiismeretével.

– Hogy gondolja, a jelenlegi, nemzeti magyar kormánynak és a határon túli magyar szervezeteknek sikerül a határok fölött egyesíteniük nemzetünket?

– Látom, hogy igyekeznek egybefűzni a magyarság különböző részeit, amit én is nagyon helyeslek. Minden erőnkkel segítenünk kell ezt a küzdelmet. Nem tudom, mi lesz a végeredmény. Ám aki igaz magyar, az mindenképp megőrzi a nemzethez való tartozását.

– Végezetül mit üzenne a nagyberegi líceum számára?

– Remélem, hogy az anyagi nehézségek ellenére is kitartanak, s remélem, az ukrán állam a jövőben ismét nyújt majd nekik állami támogatást. Hiszen minden ország lelki nagyságát az jelzi, miként viselkedik a nemzetiségi kisebbségeivel, támogatja-e a fennmaradásukat, a fejlődésüket, vagy sem.

Lajos Mihály