„Egészséges koporsót a halottnak!”

Kincsek a Kelemen-hegy mellől

Tiszaújlak és Nagy­mu­zsaly között terül el a Beregszászi járás s Kárpátalja egyik legnaposabb települése, Bene. Az átutazó talán csak a református templomáról, a hét vezér fából faragott szobráról, esetleg a lakóházak előtt felállított kis gyümölcsbazárokról ismeri fel, mindenképp érdemes azonban megállni, s alaposan megismerni a falut s annak a régi dolgokhoz igen ragaszkodó közösségét.

Kincsek föld alatt, föld felett

A Bene, Sárosoroszi és Kovászó által határolt Kelemen-hegy állítólag kincseket rejteget belsejében. A környéken ugyanis valamikor rablók jártak. Hírét vette ennek a kovászói vár ura, ezért elküldte katonáit, hogy fogják el őket. Ez azonban nem sikerült nekik. Később, miután egy magas rangú személyt raboltak ki, tudomást szerzett a környék haramiának tetteiről a király is, s ő maga küldött katonákat ellenük. A katonák több alkalommal is ráleltek a rablók tanyájára, üldözőbe is vették őket, de a rablók mindig a hegy felé vették az irányt, s folyton sikerült eltűnniük. Egy alkalommal csapdát állítottak a rablóknak. Kiderült, hogy a kovászói várúr azért nem tudta elfogatni a rablókat, mert ő maga volt fejedelmük. A rabolt kincsek pedig állítólag azóta is hegy rejtekében lapulnak valahol.

Bene lakóira egyértelműen igaz, hogy szokásaikhoz, hagyományaikhoz, s történelmükhöz egyaránt ragaszkodnak. Ha a hét vezért vagy Emesét megörökítő szobrokat, vagy a falu legnevezetesebb épületét, a XIV. században épült református templomát szemléljük, láthatjuk, hogy van is mire büszkének lenniük. S akkor még nem is szóltam a benei mesterekről, kézművesekről…

Százéves hordók, évtizedek a szőlőben

Molnár József gyümölcstermesztéssel foglalkozik. Barack-, cseresznye- és meggyfái egyaránt vannak, de amiről igazán híres Benében, az a borászat. Évtizedek óta termeszt szőlőt, s készít belőle finomabbnál finomabb nedűket.

– Ebben nőttem fel. Nálunk ez családi hagyomány. Édesapám és nagyapám is ezt csinálta annak idején, én csak folytatom. Egész életemben kapcsolatban voltam a mezőgazdasággal, s a családalapítás után önállósodtam is. A hobbiborászat egész évben munkát ad az embernek. Elkezdjük február végén, március elején, ahogy az idő engedi, a metszést, aztán jön a többi. Az idő nagyon nagy rizikófaktort jelent a szőlőtermesztésben, borászatban. A család dolgozik a szőlőben. Munkaképes egyének vagyunk mindannyian. Igaz, a különböző munkafolyamatok többsége már gépesítve van.

– A szőlő megtermeléséhez s a borkészítéshez szükséges eszközökkel mi a helyzet?

– A hordók nagy részét örököltem. Van köztük olyan, amelyik még a 20–30-as évekből való, nagyapámtól. Ugyanez a helyzet a préssel is. De a daráló például már újabb típusú.

Staférung és tengeriliszt

Tar Mária a kötéshez, horgoláshoz, szövéshez egyaránt ért. S szerencsére tudását tovább is adta már, mégpedig lányainak.

– Már gyermekkorom óta foglalkozom szövéssel. Serdülőkorú voltam, amikor anyám beültetett az esztovátába. S azóta is szövögetek. De annak idején nem úgy ment a szövés, mint most, mert régen meg kellett fonni a cérnát is, kenderből, szöszből. Guzsalyon megfontuk, orsóval megsodortuk, felhúztuk az esztovátára, megvetettük, szőttünk. Tengerilisztből puliszkafélét főztünk, azzal kellett megkenni a cérnát, hogy ne ragadjanak össze a szálak, s úgy ment keresztül a nyüstön, bordán, úgy szőttük le. Később ez kimosódott belőle. Legelőször egyszerű lenvásznat készítettem. Aztán pedig meg kellett szőni a staférungot is. Közben hol iskolába, hol dolgozni jártam, ezért inkább csak estére volt időm szőni.

– Készített valamit megrendelésre valaha?

– Pokrócot nem. Azt a családnak készítettem csak. Abból, ha minden elő volt készítve, 1-1,5 óra alatt lement egy méter. Így egy nap alatt elkészült akár 4 méter is. Most negyedik éve pedig én szövöm meg az iskolásoknak a ballagótáskát.

Maradt a kaptafánál

Molnár István a susztermesterséget űzi.

– Édesapám és nagyapám is suszter volt. Készítettek is cipőket. Tőlük kezdtem el tanulgatni a mesterséget, 12-14 éves korom körül. Hosszú ideig tanultam apámtól, mert közben még iskolába is jártam. Huszonöt évesen önállósodtam. Kezdetben csak a családnak dolgoztam, ha megkértek, aztán már jöttek mások is. Akkoriban még készítettem is cipőket, főleg férfi lábbeliket, de ma már nem, mert nagyon nehéz jó anyagot kapni. Úgy 15 évvel ezelőtt készítettem utoljára.

– Milyen cipőgonddal térnek be a műhelyébe leggyakrabban?

– Általában a sarkakkal van gond. Nem hoznak be ugyan nagyon sokat, de a család lábbelijével együtt azért összegyűl a munka.

Angyalka és oltárterítő

– Édesanyámtól tanultam meg az alapokat. A többit pedig már magamtól, könyvekből, s manapság már persze az internetről – mesélte Dzsezsenyák Magdolna, aki jó adag kézügyességről és türelemről tanúskodó kézimunkáiról ismert Benében. – De jó darabig nem használtam, amit édesanyámtól megtanultam. Későn kezdtem el komolyabban is foglalkozni ezzel, mert dolgozni jártam, s nem volt időm. És annyira igény sem volt erre. De aztán jöttek a gyerekek, s nekifogtam. Manapság már jobban igényelik is az emberek a kézimunkákat. Mostanság leginkább horgolni szoktam, de több garnitúra terítőt is készítettem a templomokba. Horgolni pedig terítőket, különböző dísztárgyakat, angyalkákat, hóembereket, télapókat szoktam. Illetve, mostanában nagyon kelendőek a horgolt fülbevalók. Vannak ezekhez mintáim is, de ha az ember sokáig gyakorolja ezt, akkor a tapasztalat révén önállóan is el tudja készíteni a dolgokat. S persze kombinálni is lehet ezeket: két mintából létrehozni egy harmadikat. Megrendelésre, eladásra akkor kezdtem el kézimunkákat készíteni, amikor fellendült a faluban a turizmus. Szeretem ezeket a dolgokat csinálni, mert lekötik a figyelmemet.

Magdolna ügyességét a lánya, Dóra is örökölte. Munkáit gyakorta mutatja be s árusítja Kárpátalja-szerte különböző rendezvényeken.

Jó munkásból kevés van

Szarka József remekül kihasználja a Bene felszínét bőven érő napsugarak hatását: zöldségtermesztéssel foglalkozik. Az eleinte zenésznek készült fiatal férj, édesapa legjellemzőbb mezőgazdasági tevékenysége a barack- és a szamócatermesztés. Hasonlóval foglalkozott édesapja is, s Szarka József emlékszik még azokra a napokra, amikor ha csak a lemetszett ágak összeszedésével is, de segítette édesapját munkájában. Mára tehát már önállósodott, s kénytelen szembenézni a mezőgazdaságban oly gyakran előforduló problémával: a jó munkások hiányával.

Mikor a szoba fala a vászon

– Nálam valójában mindig is természetes volt, hogy rajzolok, festegetek – mesélte Kutasi Xénia, fiatal festő. – Gyakran készítettem én az iskolában a faliújságokat, jártam szakkörre, később festőkhöz is. Igyekeztem továbbképezni magam. Amikor pedig szakmát kellett választanom, akkor emellett döntöttem. Ungváron szereztem diplomát 2012-ben belsőépítészként. Szoktam alkotótáborokba járni, több helyen is kiállításra kerültek már a munkáim. Néha vásárolnak is közülük. Leginkább festeni szeretek, vászonra, olajfestékkel, de újabban falfestményt is készítettem már. A festéshez szükséges vásznat Beregszászban, a festéket pedig Ungváron vásárolom meg. Több csendéletet, portrét festettem megrendelésre. Igaz ugyan, hogy ilyenkor kicsit korlátozottabban érzem magam, viszont előttem van egy feladat, amit meg kell csinálnom, s amiről tudom, hogy meg is tudom csinálni. Ez stimulál engem.

– Van valamilyen festéssel kapcsolatos terved esetleg?

– Szeretném, ha jobban megismernék az emberek a munkáimat. Mert rengeteg fiatal tehetség van.

Keveredő szokások

Holozsi Imre, a Beregszászi Művészeti Iskola tanára vőfélykedéssel foglalkozik. Egyedül képviseli e mesterséget falujában.

– 2007-ben vőfélykedtem először, de még nem hivatalosan, egy rokoni lagzin. Felkértek rá, hiszen mindig is szerettem verselni, s a szereplés sem állt messze tőlem. A szöveget több helyről szedtem össze. Sok minden Dobronyból származik. Az újabb dolgoknak pedig az interneten kerestem utána. Azóta pedig frissítem. Kérdezősködtem a faluban is, de a szomszédos településekkel ellentétben, itt nem nyúlik vissza évtizedekkel előbbre a vőfélykedés. Már több mint 130 lagzin voltam jelen vőfélyként. A Beregszászi járás és a szűk környezetem falvain kívül a Nagyszőlősi, Munkácsi és Ungvári járásban is voltam már. A lakodalmas videók miatt keverednek a szokások, így alapvetően hasonló az esküvők menete vidékünkön. Igaz, van néhány olyan település, ahol például nincs menyasszonytánc, nincs fátyolleszedés, fejbekötés.

Fogópálinka és kis gömböc

Molnár László, aki elmaradhatatlan és fontos része ma már családjában a disznóvágások jeles eseményének, a benei böllérszokásokról mesélt.

– Egy-két nappal a disznóvágás előtt a gazda felkeresi a fogókat, hogy egyeztetett a böllérrel, mikorra kellene menniük fogni. A fogók tíz perccel hamarabb megérkeznek, hisz borral vagy fogópálinkával kínálják meg őket a disznóvágás előtt. A fogás nálunk még hagyományosan megy. A böllér vagy a gazda ráköt egy madzagot a disznó lábára, kihúzzák az ólból egy világos helyre, majd jön a szúrás. Közvetlenül utána megszedik a disznó vérét, ami a véres hurkába kell majd. Közben lecsúszik persze egy-két pohárka pálinka is. A segítőket megkínálják még zsíros kenyérrel, szendviccsel is, s azok, akiket csak fogni hívtak, nem maradnak tovább. Régen nálunk is szalmával perzselték a disznót. Később két benzinlámpa segítségével, ma pedig már gázzal. Hallottam olyat is, hogy egy nagy tekenőbe forró vizet töltöttek, abban forgatták a disznót. Lehúzták róla a felső hámréteget, s utána perzselték csak. Nálunk általában egy ember perzsel, kettő pedig kapar. A kaparónak nem szabad élesnek lennie, nehogy felsértse a disznó bőrét. A legjobb kaparók régi kaszák feldarabolt éléből készülnek. Ezek tartósak, de mivel használat előtt kövön tompították az élüket, jól használhatóak. Benében régen szokás volt, hogy a disznó körmét levették, abból itták az első pálinkát a disznó halála után, ezzel a mondattal: „Egészséges koporsót a halottnak!” Ez azért kellett, hogy a család tagjai, akiknek a gyomrába a disznó húsa kerül, egészségesek legyen. Perzselés és mosás után következik a bontás. A kivett beleket az asszonyok meghúrolják, ebbe töltik majd a hurkát, kolbászt. A belsőségeket megfőzik, a gyomor felhasználásával készül el a disznósajt, a húgyhólyagéval pedig a kis gömböc. A különböző részeket besózzák, feldarabolják, s a nap folyamán feldolgozzák a disznót. Ez egy egész napos folyamat. A böllér összekeveri a kolbásznak valót, elkészül a májas és a véres hurka, a toros káposzta is. Azokat, akik egész nap segédkeztek a családnak, estére visszahívják disznótoros ünnepi vacsorára. Ebben szerepel a házi csigatésztából készült húsleves, főtt disznóhús, töltött káposzta, a végén pedig a tört krumpli hurkával, sült kolbásszal. Hajdan a disznóvágás napja ünnep volt a család számára, hiszen hónapokig biztosított élelmet, mindig volt mihez nyúlni. A gazda egész éves munkáját mutatta, hisz egy év is kellett hozzá, mire egy disznót vágáshoz kellő méretűre, súlyúra hizlaltak.

Reméljük, Bene lakóit mindig jellemezni fogja majd történelmükhöz és szokásaikhoz való ragaszkodás, s hogy ez a kincsük örökre értékesebb lesz számukra, mint a Kelemen-hegy rejtette kincsek.

Akinek van kiegészítenivalója Bene múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta